A kritikus gondolkodás fejlesztése – A Harmadik Birodalom propagandagépezete és a szociálpszichológia

A kritikus gondolkodás kialakítása olyan, a Nemzeti alaptantervben is megfogalmazott fejlesztési feladat, amely történelemórákon nagy szerepet kap. Ennek megfelelően a sikeres történelemoktatás egyik legfontosabb eredménye lehet, ha diákjainkban sikerül egészséges kritikai szemléletet kialakítanunk, amely lehetővé teszi azt, hogy felismerjék a dogmatikus gondolkodásmódot, és merjenek kérdezni, kételkedni az eléjük tárt narratívákkal kapcsolatban.

A tananyagot áttekintve több ponton találhatunk olyan témát, melyhez remek forrásokat társítva javíthatjuk tanulóink kritikai érzékét. Ilyen lehet például Augustus önéletrajza, melyben a békét elhozó, a közügyek iránt elkötelezetten küzdő politikai vezetőt ismerhetünk meg a princepsben. Ezt a képet jelentősen árnyalhatjuk, illetve módosíthatjuk akkor, ha az idézett szöveg mellé rendeljük Tacitus vonatkozó leírását a principátus születésének időszakáról. Gondoljunk csak arra, hogy ő a Pax Augustáról többek között a következőképpen vélekedik egy ponton: „Béke volt – vitathatatlan – ezután, de véres”. (Tacitus: Évkönyvek, I. 10.)

Találhatnánk még bőven olyan példákat, amelyek a fent említetthez hasonlóan a diákokat kritikus gondolkodásra ösztönzi, most azonban csak egy eset feldolgozásával foglalkozom részletesebben, a Harmadik Birodalom propagandagépezetével.

Valószínűleg sok gyakorló történelemtanár találkozott már azzal a szituációval, hogy a nemzetiszocialista Németország, a második világháborús pusztítás, illetve a holokauszt oktatása kapcsán diákjaink egy ponton feltették a kérdést: Adolf Hitler politikájának támogatói miért nem látták, hogy milyen szörnyű dolgokhoz vezethet a náci agresszió/ a fajelmélet/ a zsidógyűlölet? A kérdés megválaszolásához segítségünkre lehet az említett téma könyvtárnyi szakirodalma, azonban a történelemtudományi munkák feldolgozásán túl érdemes belegondolnunk abba, hogy Hitler kommunikációs eszközrendszerével a tömeg pszichéjére igyekezett hatni, így érdemes tájékozódnunk a szociálpszichológia vonatkozó eredményeit bemutató munkák között is.

Stílusa, terjedelme és tartalmának szakmai megalapozottsága miatt az egyik legjobban használható ilyen jellegű kötet az Anthony Pratkanis és Elliot Aronson által írt Rábeszélőgép című kötet (a mű eredeti címe: Age of Propaganda. The Everyday Use and Abuse of Persuasion), melynek az utolsó előtti esettanulmányában konkrétan a náci propagandagépezet működését dolgozták fel a szerzők. Mielőtt bemutatnám a konkrét fejezet tanórai feldolgozásának lehetőségét érdemes pár szót szólni a két kutatóról, illetve magáról a Rábeszélőgépről. (Pratkanis, Anthony – Aronson, Elliot: Rábeszélőgép. Ab Ovo, Budapest, 1992. A szemelvényeket a kiadó engedélyével közöljük.)

A két kutató közül az ismertebb Elliot Aronson, aki az állami iskolákban végzett előítélet kutatásaiért Gordon Allport-díjat kapott. Egyetemi oktatóként többek között a Harvardon és a Stanford egyetemen tanított. A magyar olvasók számára neve A társas lény című kötet (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008) kapcsán lehet ismerős, melyet az egyetemi hallgatók tankönyvként, a szociálpszichológia iránt fogékony olvasók pedig érdekes olvasmányként forgathattak. Szerzőtársa Anthony Pratkanis a Californiai Egyetem Santa Cruz-i kampuszán pszichológia professzor, kutatási területe a vásárlói viselkedés és a meggyőzés stratégiái. Az Egyesült Államokban hírnevet akkor szerzett, amikor az ismert rock együttes, a Judas Priest büntetőjogi perében felkérték szakértőnek. A zenekar esetét a Rábeszélőgép egyik fejezetében is feldolgozták. A tudatköszöb alatti praktikák: ki kit szed rá? című részben a zenekar 1990-es botrányáról olvashatunk. Az ügy lényege az volt, hogy a Judas Priest az egyik számukba becsempészett egy tudatküszöb alatti üzenetet, amely a következő volt: TEDD MEG! A vád szerint ennek hatására két rajongójuk öngyilkosságot követett el. Pratkanis álláspontja szerint nem lehetett bizonyítani, hogy az ilyen típusú üzeneteknek valóban lehet ennyire direkt hatása, ami alapján pedig a zenekart végül felmentették. (153–157. o.)

A könyv megírásával a szerzők célja az volt, hogy segítsenek megérteni a határvonalat meggyőzés és rábeszélés, vagyis kommunikáció és propaganda között. A kötet – mint írják – nem csak a kommunikáció befogadóihoz szól, hanem a „kommunikátorokhoz” is.

Az alkotók meggyőződése szerint a demokrácia túlélésének egyetlen esélye az, ha

„a rábeszélők megtanulják eljuttatni az üzenetüket az emberekhez, anélkül hogy megsértenék az egyenlőség és a tisztesség szabályait.

a választópolgárok eléggé felkészültek legyenek ahhoz, hogy biztonsággal megkülönböztethessék az egyenes beszédet a csűrés-csavarástól, a becsületes versenyt a csalástól.” (9. o.)

Érdemes ezeket a megjegyzéseket észben tartanunk, hiszen tanárként mi magunk is „kommunikátorok” vagyunk…

A náci propagandagépezett működéséhez visszatérve, valamint a kritikus gondolkodás fejlesztését szem előtt tartva alább az esettanulmány főbb gondolatait foglaltam össze, illetve szövegrészek kiemelésével arra tettem kísérletet, hogy olyan szemelvényt állítsak össze, amelyet tanulóinkkal tanóra keretben is feldolgozhatunk.

A Harmadik Birodalom propagandagépezete: esettanulmány a bizonytalanságról

Adolf Hitlert erősen foglalkoztatta az első világháborús német vereség háttere, ennek egyik legjelentősebb okát az antant sikeres háborús propagandájában látta. „Mit is tanulhatott Hitler tőlünk?” teszi fel kissé ironikusan a kérdést az amerikai szerzőpáros. A háborúba csak 1917-ben belépő Egyesült Államokban felállították a Néptájékoztatási Bizottságot, amelynek vezetője a tehetséges újságíró-lapszerkesztő, George Creel volt. A „nem hivatalos propagandaminisztérium” több eszközt is bevetett, hogy népszerűsítse a háborút az amerikai lakosság körében. Az egyik ezek közül az volt, hogy közel 75 000 úgynevezett „4 perces embert” képeztek ki, akik szerte az országban népszerűsítő beszédeket tartottak az amerikaiak számára. Ezen kívül olyan – többször teljesen fiktív – híreket terjesztettek miszerint a német hadsereg szappant főzet az elesett antant katonák holttestéből. (188. o.)

(Forrás: Fortepan, 114549 sz. kép)

Aronsonék kiemelik, hogy Hitler rájött, hogy ha Németország meg akarja nyerni a következő háborút, akkor a rábeszélés háborújában is győznie kell! Elképzeléseit a Mein Kampfban összegezte, melyből rendszerint a tömegek felfogó képességére vonatkozó részt szokták kiemelni a tankönyvszerzők. (Száray Miklós: Történelem 11. a négyosztályos gimnáziumok és a szakközépiskolák számára. Új forrásközpontú történelem. OFI, Budapest, 2015.) Ebben a későbbi Führer kifejti, hogy a tömegek értelmi színvonala igen csekély, a propaganda pedig akkor a leghatásosabb, ha érzelmileg manipulálja a hallgatóságot. A hatalmat 1933-ban magához ragadva ezen elvek mentén állította fel Joseph Goebbels vezetésével a Népfelvilágosítási és Propaganda Minisztériumot.

Milyen eszközökkel dolgozott a náci propaganda?

Az alábbi szövegeket érdemes csoport vagy pármunkában áttekinteni a diákokkal. Mindegyik csoport csak egy szöveget kap, amelyet a megadott szempontok alapján kell feldolgozniuk, majd a többiek számára bemutatniuk. A kérdések megválaszolásán túl adjanak címet is az egyes forrásoknak. A szemelvény összeállításakor az volt a célom, hogy olyan részleteket emeljek ki az idézett műből, amelyek kiegészíthetik a Mein Kampfból vagy más a nácizmussal összefüggő forrásokból származó és a közoktatásban eddig is széles körben elemzett szövegeket. Úgy gondolom, hogy a két szociálpszichológus professzor által írt elemzés lehetővé teszi, hogy diákjaink differenciáltabb képet alkothassanak a propaganda tömeglélektani működéséről. Az alábbi szövegrészek opcionálisan variálhatóak, tehát egy órára bevihetjük mindet vagy akár csak egyet közülük, rászánhatunk egy komplett órát, vagy csak röviden kitérhetünk a segítségükkel a téma szociálpszichológiai vonatkozásaira.

Első szöveg:

„A nácik az újságírókat és a filmeseket a büntetések és jutalmazások bonyolult rendszerével irányították. A kormányzat világossá tette, hogy a legfőbb hírforrás ő maga, s e csatornát csak a kiválasztottak számára nyitotta meg. Ugyanakkor a nácik azzal kerültek a figyelem középpontjába, hogy a »híreket« szórakoztatóvá tették. Az 1936-os olimpiát például azért rendezték meg, hogy az árja nemzetet reklámozzák, s fokozzák a németek nemzeti önérzetét. A náci plakátok azonnal magukra vonták a figyelmet vastag betűikkel, éles vonalaikkal, harsány színeikkel és jelmondataikkal. A rádió hírműsorai is gyakran szórakoztató köntöst kaptak, sokszor hívtak meg ismert énekeseket és más hírességeket. A náci párt a sajtó, a rádió, a film, a színház, a zene és a képzőművészet teljes ellenőrzése révén újra meg újra eljuttatta a tömegekhez legfontosabb üzeneteit. A harmincas évek Németországában majdnem lehetetlen volt elolvasni egy könyvet vagy újságot, megnézni egy filmet vagy végighallgatni egy rádióműsort anélkül, hogy kapcsolatba ne került volna az ember a náci világképpel.” (189. o.)