Ma már a Skype-on veszünk órákat magántanároktól, dokumentumokat, fotókat és hangfájlokat osztunk meg egymással, és valamelyik közösségi oldalon folyamatosan tartjuk a kapcsolatot virtuális csoporttársainkkal − de hogyan nézett ki a távoktatás az internet megjelenése előtt? Milyen az, amikor a hatéves általános iskolás csak a rádión keresztül hallja a tanítót?
Történelmet írt Sir Isaac Pitman, amikor 1840-ben úgy döntött, levelezős képzést indít azoknak, akik szívesen elsajátítanák a gyorsírást. Ötletét hamarosan a University of London is átvette, amelynek vezetői 1858-ban határoztak arról, hogy − elsőként a világon − távoktatási formában is meghirdetik kurzusaikat. Az intézménynek ma is rengeteg levelezős hallgatója van, a professzorok a körülbelül 160 ezer „bejárós” mellett 50 ezer levelezős hallgatót is oktatnak.
Amikor levélben érkezik a tanári utasítás
A távoktatás nagyjából 178 éve indult hódító útjára − Isaac Pitman ötlete örökre átformálta az oktatás világát, Magyarországon azonban csak az 1960-as években kezdett terjedni a levelezős tanulási-tanítási forma. Európában az 1970-es években olyan intézmények is létrejöttek, amelyek kifejezetten a munka mellett, így aztán kevés szabadidővel rendelkező hallgatókra specializálódtak, akiknek jól jött a levelező oktatási forma. Ilyen például az angliai Open University vagy a német Fern Universitat. Az első magyar távoktató képzés helyszíne a Pécsi Tanárképző Főiskola volt, ahol kísérleti távoktatási feladatokkal dolgoztak 1973 és 1980 között.
Kezdetben az oktatók postán adták fel a hallgatóknak a tananyagot sokszorosított nyomtatványok formájában, ezt kézzel vagy írógéppel írt levelek egészítettek ki. „A tanár küldte a diáknak, és diák küldte tanárának e leveleket attól függően, hogy egy feladat kijelöléséről vagy a megoldott feladat visszaküldéséről volt szó” − olvasható Kovács Ilma Az elektronikus tanulásról a 21. század első éveiben című kötetében.
„A gyakran tanári/tanítói utasításokat, magyarázatokat is tartalmazó, sokszorosított leveleket, más esetekben az egyetlen tanulóhoz szóló leveleket is oktatóleveleknek nevezték, hiszen a távolban tartózkodó tanító/tanár utasításait, kérdéseit, magyarázatát tartalmazták. Ezáltal az értékelésen túlmenően pótolták a jelenléti oktatásban ismert személyes találkozások során elhangzó instrukciókat is” − teszi hozzá a szerző.
Televízió, rádió, telefon
A tömegkommunikáció eszközök elterjedése persze a távoktatást is átalakította. Ausztráliában már 1920-tól használták oktatásra a rádiót, nem véletlenül: a hatalmas távolságok miatt a ritkán lakott területeken a hagyományos iskolák gyakorlatilag működésképtelenek, hiszen a diákok egész egyszerűen nem tudnak minden nap bejárni az órákra. A beszédes nevű School of the Air első „óráját” 1951. június 8-án sugározták, és csak a 2000-es évek végén álltak át az internetes oktatási formára. A rendszer ennek ellenére alig-alig változott: minden diáknak van egy mentora, aki odafigyel előrehaladására. A tanulók minden nap egy-két órát töltenek egyéni vagy csoportos órákon − amelyeken korábban a rádió, ma már a laptopjuk segítségével vesznek részt −, a nap további részében szüleikkel, idősebb testvéreikkel, magántanárral készülnek fel a tananyagból. Házi feladatokat is kapnak, amelyeket korábban postán, ma már e-mailben juttatnak el a tanáraiknak. A gyerekek − hogy legalább időnként találkozzanak egymással − évente három-négy iskolai eseményen vesznek részt.
Az Ausztráliában jól működő modellhez hasonló az 1960-as évek második felében Franciaországban is létrejött, ott az egyetemi szintű levelezős oktatást egészítették ki a rádiós adások. Egy idő után a telefon kínálta konzultációs lehetőségeket is kihasználták, majd előadásokat tároltak és terjesztettek videokazettán, küldtek egymásnak feladatokat, dolgozatokat, megoldásokat faxon.
A School of the Air története.
