A kamikaze:
Bármit letölt, megy előre, minden csoportban aktív, kérdez, szombaton meglát valamit, hétfőn bevezeti. Egyszerre négy-öt platformot is használ, mert mindegyikben van valami jó. A diákokkal minden órán feltelepített három-négy nagyszerű applikációt. Egyszerre tíz projektet futtat velük. Gamifikál, önértékeltet és adaptív tesztel, a gamifikációs rendszerét naponta kétszer dolgozza át. Mire kiderülhetne, hogy mennyire működik, már háromszor módosította, és rendíthetetlenül rohan tovább … meríteni újra az új lehetőségek kimeríthetetlen virtuális kútjából.
A fontolva haladó:
Megrémítette először a digitális munkarend, az első héten csak figyelt, kivárt, összegzett, kérdezett (sokat), majd nagysokára kiadta az első digitális feladatot: Tk. 35. o. És látta, hogy ez jó. Működik. Ő elküldte, a diák megkapta. A lassan oldódó szkepszis karmaiból szabadulva úgy dönt, hogy legközelebb nem e-mailben küldi, hanem egy Google classroom-ban ugyanezt. Szamárfülesre lapozgatta a vonatkozó Facebook csoportokat, majd 3 hét után elkészült az első online teszt is. Amikor rádöbben, hogy az egyszerre kiadott dolgozatban is tudnak a diákok telefonon egymásnak segíteni, elbizonytalanodik. Kénytelen-kelletlen projektbe kezd, küzd az igazságos értékeléssel, hosszú leveleket ír rendszeresen a diákoknak, amíg rá nem döbben, hogy mindezt Skype-on is elmondhatná, és hosszasan ‘hallózva’ elindítja első live tanóráját.
A lelkiismereti szolgálatmegtagadó:
Digitális tanítási rend? Ugyan már! Mi van, ha mégsem? Ő ugyan nem, ez az egész egy vicc. És ha muszáj? Ha muszáj, hát muszáj, akkor készít egy videót. De elment a net. Na ugye. Hülyeség az egész. Nem lehet, nem is kell. És hogy képzelik, hogy nem adnak neki se számítógépet se netet és arra kötelezik, hogy így dolgozzon? Csak át kell vészelni valahogy ezt a pár hónapot, legfeljebb belehúzunk jövőre, – gondolja – vagy ha még akkor sem lehet, hát utána. Addig is néhány alibi dolgozatot elkészíttet, -osztályozni csak kell – de úgy, hogy a feladatok mellé készít egy másik google drive mappát, ahová a megoldásokat várja. Hogy így gyakorlatilag egymásnak készítik a puskát a gyerekek? Mutasson valaki jobbat!
A szaki:
A szaki a középkorú vízvezetékszerelő digitális pedagógiai megfelelője. Bármilyen iskolai rendszerbe benéz, sóhajtozva csóválja a fejét az összegányolt megoldásokon, érti azopnnal a hibát, látja, hogy mi nem jó és mit rontanak el … és persze ő tudná a tökéletes megoldást, de hát nem hallgat rá senki! Ő ugyanis 10 éve is ezzel foglalkozott, már akkor telepítette a Teams-re a Google Hangouts-ot, amikor mások még azt hitték a Quizlet-re hogy Wordwall. Amatőrök. Bosszankodik, mert mindenki össze-vissza kapkod, bezzeg az ő tökéletes, kiforrott, szakmailag hibátlan rendszerét nem veszik figyelembe. Hogy lehet 4 rendszer egy iskolában? Hogy lehet, hogy hogy lehet? Kezében a bölcsek köve, fújná róla a port szívesen (INGYEN!) mindenfelé, erre nem és nem; csak nem hallgatnak rá. Sőt, egyes elemek pont az ellenkezőjét teszik annak, amit a Szaki szerint kellene. Meggyőződése, hogy aki ilyen elvetemült, azonnal adja vissza a diplomáját, de talán még az érettségi bizonyítványát is.
A mókus:
A mókus reggel felkel, beszáll a mókuskerékbe, és dolgozik, dolgozik, dolgozik. E-mailt ír (legalább 2 oldalasat minden csoportnak), szkennel, letölt, feltölt, megoszt, nyomtat, kijavít, visszaszkennel, visszaküld, beszed. Este 10-kor végez, minden nap halálosan elfárad, de végre sikerül! Sikerül pont azt és pont úgy elvégezni, ahogy az iskolában tenné (ott mindez 3 óra lenne, így persze 12), de látta a diákok kézírását, és ez biztonságérzettel tölti el. Később bemerészkedik egy Skype-beszélgetésbe, és már lehet vele konzultálni, esetleg, és ha az osztály megszervezi, felmegy végül is Discord-ra is. Fontos neki az emberi kapcsolat, hideg és személytelen a digitális világ. A naponta munkával eltöltött idő után még szomorúbban várja a fizetésről az sms-t a bankjától.
A zsaru:
Nem bírja elviselni, hogy a digitális rendszerben nem ő az osztály rettegett ura. Ezért aztán ragaszkodik hozzá, hogy a diákok filmezzék le, ahogyan a dolgozatot kitöltik, ahogyan tanulnak, ahogyan a szünetben a tartásjavító gyakorlatokat csinálják, amit ő adott ki nekik. Képernyőfigyelő szoftvert telepíttet a diákok gépeire és ír a szülőknek, hogy az óra és a dolgozatírás alatt vegyék el a gyerekektől a telefont, és kapcsolják le a netet is, hogy ne guglizhassák ki a megoldást, aztán rájön, hogy akkor nem tudják kitölteni a feladatlapot. Akkor viszont olyan rendszert keres, amiben randomizálni lehet a kérdéseket, időzárral, ctr+C ctr+V figyeléssel, tesztbankkal, de legszívesebben minden egyes diák mögött ott állna, hogy nézhesse, mit csinál.
A boldog:
Úgy érzi végre megvalósíthatja önmagát, nem zavarják benne a diákok. Tarthat 90, sőt 120 perces órákat, hiszen a diákok ráérnek, és végre nem zavarja meg az a fránya csengő az önkiteljesítésben. Felvehet videókat, amiben végre rendesen elmagyarázza a dolgokat. Kiadhat házi olvasmányokat és megírandó esszéket, filmsorozatokat, amiket nézzenek meg a diákok, hiszen van idejük dolgozni rajta. Végre nem zavarja a sok beszélgető gyerek, az ásítások az órán, végre úgy érezheti, hogy az történik, amit ő akar. Az nem tűnik fel neki, ha a képernyőn valamelyik diák már 60 perce nem mozdult meg, de ez nem is baj.
Írta: Prievara Tibor
