Maria Montessori (Chiaravalle, 1870. augusztus 31. – Noordwijik am Zee, Hollandia, 1952. május 6.) olasz orvosnő, pedagógus és pszichológus, a róla elnevezett pedagógiai-pszichológiai iskola megalkotója.
Az ő nevéhez fűződik a Montessori-módszer, amelynek célja, hogy tevékeny, segítőkész és egymással toleráns gyermekeket neveljenek békés, nyugodt légkörben.
A nagy sikerű pedagógiai koncepció megalkotója, Maria Montessori 1870-ben született az Ancona közelében található Chiaravalle községben. Szülei 1875-ben Rómába költöztek, így elemi és középiskolai tanulmányait már az ország fővárosában végezte. Már középiskolai tanulmányai helyszínének megválasztásában is megmutatkozott matematikai és a természettudomány iránti érdeklődése. Ezért középiskolai tanulmányait nem hagyományos gimnáziumban, hanem rendkívüli tanulóként olyan reálközépiskolában folytatta, amely nagy súlyt helyezett a természettudományos és műszaki ismeretek oktatására. Ezt követően négy évig műszaki főiskolai tanulmányokat folytatott. Majd szüleit újabb szokatlan döntésével lepte meg, bejelentve, hogy orvosi tanulmányokat szeretne folytatni. Mivel ebben az időben Olaszországban ez a hivatás a nők számára még nem volt nyitott, sikerült kieszközölnie, hogy szaktárca akkori minisztere hivatalában fogadja, akinek tervét előadva kérte támogatását annak megvalósításához. A beszélgetés végén a miniszter az alábbi szavakkal utasította el a kérést:
„Kisasszony az ön vágya tiszteletreméltó, azonban nők számára nem megvalósítható.”
Amire Maria Montessori válasza így hangzott:
„Excellenciás uram, én akkor is orvosi tanulmányokat fogok folytatni!”
Ez így is történt, hosszú fáradságos harc után, a pápa támogatásával, meglehetősen szigorú feltételek mellett sikerült elérnie, hogy 1892-ben az első női hallgatóként beiratkozhasson a római egyetem orvosi fakultására. Az előadóterembe csak a férfihallgatók után, közvetlen az előadó professzorok előtt léphetett be. Ennek következtében az előadások alatt gyakran állnia kellett, esetleg a leghátsó sorokban kaphatott helyet. Az anatómiai gyakorlatokat egyedül kellett végeznie, és csak késő este juthatott be a boncterembe. A nehézségek ellenére tanulmányait kiváló eredménnyel befejezte, majd 1896-ban Olaszország első orvosnőjeként szerzett diplomát.
Miután érdeklődése egyre inkább a gyermekgyógyászat és a pszichiátria felé fordult, egyetemi tanulmányait követően – Róma egyik pszichiátriai klinikájának önkéntes munkatársként – antropológiai és elmekórtani vizsgálatokat folytatott. Ottani tevékenysége során találkozott egy csoport értelmi fogyatékos gyermekkel, akik az egyik kórteremben összezsúfolva embertelen körülmények között, minden gondoskodást nélkülözve tengették életüket. Az ott tapasztalt embertelen viszonyok annyira megragadták a szociálisan érzékeny ifjú orvosnőt, hogy élményei hatására elkezdett értelmi fogyatékos gyermekek gyógyításával foglalkozni.
Munkája kezdetén a híres francia orvos Jean-Marc Itard (1774–1834) és tanítványa, Edouard Seguin (1812–1880) műveit tanulmányozta, akik olyan módszereket kialakítására törekedtek, amelyek segítségével megvalósíthatóvá vált az értelmi és érzékszervi fogyatékos gyermekek fejlesztése. Itard munkásságának kiemelkedő részét alkotta, egy az aveyroni erdőben megtalált elvadult állapotban élő gyengeelméjű fiú nevelésével, vizsgálatával, és fejlődésének leírásával foglalkozó munka. Vizsgálatai során arra a megállapításra jutott, minden érzékszervi fogyatékosság fejleszthető megfelelően megválasztott módszerek segítségével. Ennek nyomán tanítványa, Seguin fejlesztette ki a fogyatékosok nevelésére szolgáló különböző módszereket és eszközöket: pl. megfelelően kiképzett mélyedésekbe elhelyezhető geometriai formák, felfűzhető gyöngyök, csatok, gombok, fűzők ki- és becsatolására szolgáló egyéb eszközök, különböző felületű tárgyak a tapintásos érzékeléshez.
A francia gyógypedagógusok munkássága mellett módszerének megalapozásában hatottak Montessorira Rousseau, Pestalozzi és Fröbel gondolatai is. Fröbel, aki a XIX. század közepén nyitotta meg első óvodáját, az ott folyó munka elősegítésére alakította ki sajátos eszközeit az ún. adományokat”, melyek segítségével a gyermekek hengerek, kockák, hasábok kézbevételével fejleszthették érzékszerveiket és kezük finommozgásait. Fröbel nyomán váltak a fából készült építőkockák napjaink gyermekszobájának természetes tartozékává.
Vizsgálódásai egyre jobban meggyőzték Montessorit arról, hogy a probléma nem elsősorban orvosi, hanem pedagógiai megoldást igényel.
Ennek nyomán következett be a fiatal orvosnő nevelői pályára lépése, amelynek sajátos körülményeiről részletesen beszámol Antropologica Pedagogica című munkájában.
Elbeszélése szerint ennek közvetlen előzményét az 1898 szeptemberében, Turinban mintegy 3000 fő részvételével tartott első olasz tanügyi kongresszus eseményei jelentették, amelyen Montesssori maga is részt vett.
Miként írja:
„Én, attól a vágytól sarkalva, hogy részt vehessek a nagyszerű munkára hivatott társadalmi osztály önmagát formáló munkájában, szintén elmentem a kongresszusra. Csendben hallgattam az előadásokat, mert úgy láttam, hogy az orvosi és a pedagógiai tudományok együttműködésének ideje még nem érkezett el. A harmadik tárgyalási nap reggelén összegyűlve, mindannyian nagy érdeklődéssel vártuk Bencivenni tanár előadását, mely azt volt hivatva megállapítani, hogyan adjunk az iskolában erkölcsi nevelést.
Az ülés megnyitása közben, mint felhőtlen égből a villámcsapás, érkezett a megdöbbentő hír: Erzsébet királynőt Genfben meggyilkolták. A gyilkos olasz ember. Ez rövid idő alatt már a harmadik eset volt, melyben a bűnös olasz származású. És a sajtó egyértelműen a nép tanítóit tette felelőssé a merényletekért. (…)
Ekkor felálltam és szót kértem. Mint orvos – mondtam, igazolom és felmentem a tanítóságot az igaztalan vádak alól. Hiába akarunk mi az iskolában erkölcsi nevelést adni, ha vannak olyanok, éppen az ilyen gaztettekre képesek, akik felett az iskolai évek minden hatás nélkül múlnak el, mert testi szellemi vagy erkölcsi fogyatékosságban szenvednek, ami megakadályozza neveltetésüket. (…)
Hiábavaló minden iskolai reform, módszer, erkölcsnevelés, ha éppen azokra nincs hatásuk, akikre a társadalom védelme szempontjából legjobban kellene hatást gyakorolni. Az egészséges és normális gyermekeknél minden módszer jó, de az volna a helyes, ha olyan iskolákat állítanánk és olyan módszereket alkalmaznánk, melyek azoknak a gyermekeknek a fejlődését is elősegítenék, akik valamilyen degeneráltságban szenvednek.”
Montessori javaslatát a kongresszus elfogadta és a közoktatásügyi miniszter még abban az évben megbízta a Rómában felállítandó gyógypedagógiai intézet megszervezésével, mely megbízással kezdetét vette az olasz orvosnő gyakorlati nevelőmunkája. Az általa szervezett iskola növendékei számára alakította ki első érzékszervi fejlesztő eszközeit, melyek későbbi Montessori-eszközök alapját képezték.
A fogyatékos gyermekek nevelésével kapcsolatos sikerei felvetették annak gondolatát, hogy az így nyert tapasztalatok normál gyermekek nevelés-oktatás során is felhasználja. Ezért magántanári habilitációját követően lemondott az iskola vezetéséről és ismét beiratkozott az egyetemre, ahol lélektani, fiziológiai és pedagógiai tanulmányokat folytatott, majd megszerezte a filozófiai és természettudományi doktorátust is. Ezt követően 1904-től a római egyetem pedagógiai antropológia tanára lesz és tovább folytatja pedagógiai vizsgálatait. Hamarosan lehetőséget kapott eszközeinek a normális gyermekek nevelése körében történő kipróbálására is.
1907 januárjában San Lorenzóban – Róma egyik külvárosában – nyílt meg első intézete, amelynek munkája gyökeresen különbözött a századforduló megszokott gyermekintézményeinek nevelési-oktatási gyakorlatától. Ezt az első „casa dei bambini”-t (gyermekházat) az egyik külvárosi bérház földszintjén hozta létre ötven 3-6 éves gyermek számára.
A berendezéshez a gyermekek testméretéhez alkalmazkodó asztalokat, székeket helyezett el, a gyermekek tevékenységükhöz az általa kifejlesztett eszközöket használhatták.
Nevelőként egy gondozónőt alkalmazott, akinek megmutatta az eszközök alkalmazását, ám ezen túlmenően meglehetősen nagy szabadságot biztosított számára. Mivel továbbra is folytatta orvosi és egyetemi oktató munkáját, hetente egy-két alkalommal látogatta meg a „gyermekházat”, hogy megfigyelje a gyermekek tevékenységét. Az intézet hamarosan nagy népszerűségre tett szert, egyre többen kívánták az újszerű nevelési eljárást a gyakorlatban is megismerni. Ezt követően Rómában és Milánóban a felsőbb társadalmi rétegek által lakott városrészekben újabb gyermekházak alapítására került sor, létrejött az első műhely is, ahol a speciális foglakoztató eszközöket előállították.
Montessori közben rendkívüli energiával dolgozott módszere továbbfejlesztésén, és az elemi iskolás gyermekek körében történő kiterjesztésén. Ennek érdekében összeállította az egyes tantárgyak oktatásának módszereit, és ezeket a város által rendelkezésére bocsátott iskolákban ki is próbálta. Tapasztalatainak eredményeit összegző, 1909-ben kiadott művében, az Il metodo della pedagógia scientifica-ban fejtette ki legteljesebben koncepcióját, mely könyvet hamarosan angolra, és rövidesen további húsz nyelvre is lefordítottak. 1914-ben angolul jelent meg második könyve Dr Montessori’s Own Handbook. Magyarul 1930-ben ennek rövidített változata jelent meg Kenyeres Elemér előszavával, Burchard-Bélavári Erzsébet fordításában Módszerem kézikönyve címmel.
Az egymás után megnyíló gyermekintézetek pedagógusainak képzésére 1909-ben szervezte meg mintegy 100 tanítónő részvételével első tanfolyamát Citta di Castellóban, ami ezt követően évente megrendezésre került. Az új módszert világszerte nagy elismeréssel fogadták, amit az elkövetkező időben tartott számos előadás és nemzetközi tanfolyam is bizonyított.
A tanfolyamok látogatottságára jellemző, hogy míg 1914-ben 13 nemzet tagjai hallgatták, addig 1930-ban 22 nemzet, köztük Magyarország képviselői vettek részt Rómában a XV. nemzetközi tanfolyamon.
Az első hazai kezdeményezéseket további nemzetközi tanfolyamok követték az Egyesült Államokban, Angliába, Dél-Amerikában, Spanyolországban, Németországban és Hollandiában. Ennek eredményeként az 1930-as években Bulgária, Jugoszlávia, Románia és Csehország kivételével mindenütt működnek már Montessori-intézetek. Pedagógiai nézetei kezdetben különösen az angolszász világban arattak nagy sikert. Montessori már 1913-ban nagy sikerű előadás sorozatot tartott az Egyesült Államokban, melynek során nem csupán a pedagógiai szakemberek, hanem az ország politikusai, tudósai, jeles közéleti személyiségei is kitörő lelkesedéssel fogadták.
1913-ben került sor első amerikai utazására, amelynek során három héten át szinte megszakítások nélkül iskolákat látogatott, előadásokat tartott és sajtófogadásokon vett részt. 1915-ben második Egyesült Államokba tett látogatása során Kaliforniában egy nagyszabású kiállítás fő látványosságát egy üvegfalú teremben, Montessori eszközökkel tevékenykedő 3-6 éves gyermekek jelentették.
Népszerűségére jellemző, hogy jóformán nem volt olyan állam, ahol több Montessori-iskola ne jött volna létre. 1916-ban New Yorkban megalapították első tanítóképzőjét, amit kezdetben maga Montessori, majd az amerikai reformpedagógia későbbi jeles személyisége, a dottoressa asszisztense, Helen Parkhurst vezetett. Több intézete működött Kanadában, Közép- és Dél-Amerika számos országában is. Indiában az angol és olasz missziós iskolákban jelent meg az új módszer, de Montessori-óvodákat és -iskolákat alapítottak Jáván, Kínában Japánban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Észak- és Dél-Afrikában is. 1929. évi első Montessori Konferencián alapították meg a Nemzetközi Montessori Szövetséget (Association Montessori Internationale), amely máig működik Amszterdam székhellyel.
A következő években a Montessori „gyermekházakban” alkalmazott újszerű pedagógiai eljárások a nemzetközi szakmai közvélemény figyelmét is felkeltették.
Módszere már az I. világháborút megelőző időszakban számos országban elterjedt.
Európa számos országában és a tengerentúlon is megalakultak az első Montessori Társaságok, és számos új nevelőintézet jött létre. 1916-ban Barcelonába költözött, ahol valláspedagógiai kísérleteket folytatott, amelynek eredményeit később több munkájában publikálta. A világháborút követő időszakban az 1921-ben alapított nemzetközi reformpedagógiai szövetség aktív tagja.
A spanyol polgárháború idején, 1936-ban a dottoressa a hollandiai Laren városában telepedett le. Ebben az időszakban módszerét folyamatosan továbbfejlesztette és harmincas években alakítja ki a békére nevelés és kozmikus nevelés koncepcióját. A világháború idején Indiában tartózkodott, csak 1946-ban tért újra vissza Európába. Az ezt követő években – idős kora ellenére – nagy aktivitással kapcsolódott be a tudományos életbe, számos nemzetközi konferencia előadója, díszvendége, több egyetem avatta díszdoktorává.
1952 májusában, 82 éves korában halt meg a hollandiai Nordwijk am Zeeben.
A város temetőjében a magas fák árnyékban található kör alakú síremlékén az alábbi felirat olvasható:
IO PREGO I CARI BAMBINI, CHE POSSONO TUTTO DI UNIRSI A ME PER LA COSTRUZIONE DELLA PACE NEGLI UOMINI E NEL MONDO.
(Arra kérem a kedves gyermekeket, akik mindent tudnak, hogy velem együtt munkálkodjanak az emberek közötti megbékélésért és a világ békéjéért).
