1918. március 11-én jelentette Albert Gitchell a Kansas államban található Fort Riley katonai bázis szakácsa, hogy a megfázás tüneteit észlelte magán. Még ezen a napon több mint százan jelentkeztek hasonló panaszokkal, ezt az eseményt pedig sokan a világszerte több tízmillió áldozatot követelő spanyolnátha első felbukkanásaként tartják számon.
A napjainkban spanyolnátha néven ismert betegség az influenza A típusának egyik legelső példánya volt; a köznyelvben sokan a madárinfluenzával szokták azonosítani, a valóságban azonban a két vírus között két aminosavnyi eltérés van, ami abban játszik szerepet, hogy a sejt a szervezetben melyik cukrokhoz kapcsolódik. A spanyolnátha a villámgyors terjedés mellett azzal fokozta az emberek rettegését, hogy lefolyása is rendkívül gyors volt, és látszólag teljesen kiszámíthatatlanul választotta ki áldozatait, hiszen az elhunytak jelentős része a 25-40 év közötti egészséges férfiak közül került ki. Ezt a kutatók azzal magyarázták, hogy a magas lázzal, fejfájással és végtagfájdalommal jelentkező spanyolnáthát az erős immunrendszer rendszerint túlreagálta, és a védekezés során az egészséges tüdőszöveteket is elpusztította. A vírus természetesen a gyermekek, idősek és súlyos betegek körében is rengeteg áldozatot követelt, ők rendszerint tüdőgyulladásban haltak meg.
A spanyolnátha („La Grippe”) a történelem egyik legnagyobb világjárványa volt, amit az influenza A nevű vírusa okozott, a Föld teljes lakosságának mintegy 3-5 százalékát elpusztította. Már 1918-ban több áldozatot követelt, mint az egész első világháború. A járvány 1918 októberében és novemberében tetőzött, majd decembertől kezdve egyre kevesebb áldozatot követelt. A két évben mintegy 21 millió, más becslések szerint 27-50 millió áldozatot követelt a világon, de akár 17 millióan is meghalhattak a járványban csak Indiában, és orvosi statisztikusok szerint Európában több mint kétmillióan haltak bele.Ezzel a pusztítással a spanyolnátha az emberi történelem második legtöbb áldozatot szedő járványa volt a fekete halál, a 14. századi nagy pestisjárvány után.
A kórokozó vírus hatékonysága és gyors terjedése a többszöri mutáció eredménye: az áldozatok jobbára védtelenek voltak az új betegséggel szemben. Kutatások szerint a járvány az Egyesült Államokbeli, Kansasból indult el, legalább három hullámban. Az első hullám 1918 tavaszán jelent meg, egy jól dokumentált kitörés során egy amerikai katonai bázison Kansas államban. Innen a zsúfolt vonatokon és hajókon utazó amerikai csapatokkal terjedt át a tengerentúlra és gyorsan elterjedt az európai hadszíntér katonai táboraiban. A betegségről az első világháborúban hadban álló országok közvéleménye a semleges Spanyolország sajtójában megjelent híradásokat átvevő európai újságok írásaiból szerzett tudomást, így a pandémia spanyolnátha neve innen ered.
A kórokozó típusa
Egyesek párhuzamot vonnak a spanyolnátha és a madárinfluenza között, mondván, hogy mindkettő madarakról terjedhetett át az emberekre. Az ilyen hasonlítgatást megkönnyíti, hogy a spanyolnátha kitörésének helyét és körülményeit nem sikerült megállapítani. Úgy vélik, felszíni antigénstruktúrája H1N1 típusú volt; ezeket a felszíni vírusantigéneket nyolcvan év után reverz genetikai módszerrel sikerült rekonstruálni.
A madárinfluenza és a spanyolnátha rekonstruált vírusát összehasonlító kutatók mindössze két aminosavnyi különbséget találtak azok felszíni proteinje, a hemagglutin összetételében, ez a két különbség azonban elegendő ahhoz, hogy a madárinfluenza vírusa ne terjedjen emberről emberre. A madárinfluenza vírusa ugyanis mélyen a tüdőben található, úgynevezett 2,3-sziálsav cukorhoz kötődik, a spanyolnátháé viszont az orrban és a torokban is megtalálható 2,6-sziálsav cukorhoz.
Lefutása
A lefutás nagyon gyors volt hirtelen felszökő lázzal, hidegrázással, heves fejfájással és végtagi fájdalmakkal, köhögéssel, és a torok érzékenységével. Egyes esetekben orrvérzés is előfordult. Míg egyes betegeknek enyhe tüneteik voltak szövődmények nélkül, mások órákon belül vérzéses tüdőgyulladásban haltak meg. Gyakran normál erősségű tünetekkel jelent meg, amiből tüdőgyulladás alakult ki. Ebbe is sokan haltak bele. A bőr gyakran kékesfeketére színeződött, ami az oxigénhiány jele.
A túlélők gyakran még hetekkel később is krónikus gyengeségben szenvedtek, és nem ritkán depressziótól is. A tüdőgyulladás túlélőire hosszú és fáradságos lábadozás várt.
Hosszú távú hatásai
Az influenzajárvány utóhatásaként sok túlélő egész hátralevő életében neurológiai tünetekkel küszködött. Többek között megnőtt az agyhártyagyulladás egy fajtájának gyakorisága, ami aluszékonysággal, az ingerküszöb megemelkedésével, kontrollálhatatlan alvásrohamokkal, és a Parkinson-kórra emlékeztető tünetekkel jár. A spanyolnáthával való kapcsolatát azonban nem bizonyították be. McCall és társai (2001), illetve Lo és Geddes (2003) a szövetmintákban nem találtak influenzára utaló nyomokat.
