Amikor robban a pszichés feszültség
Félelmetes átélni, amikor legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudunk kontrollálni egy kellemetlen helyzetet. Például amikor hirtelen rosszul leszünk, megszédülünk. Vagy légszomj tör ránk. Vagy hirtelen elkezd kalapálni a szívünk, olyan gyorsan, hogy rögtön a legrosszabbra gondolunk. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése bénító ködként telepszik ránk. Ezek egyenként is megrémíthetik még a legmagabiztosabbakat is, de ha együttesen jelentkeznek, az már biztosan jelzésértékű nem csak számunkra, hanem környezetünk számára is.
A pánikzavart a pszichiátriában a szorongásos zavarok közé soroljuk. A szorongást úgy jellemezhetjük, mint egy irracionális, tárgy nélküli félelmet, túlzott feszültséget – szemben a félelemmel, ami mindig valamilyen tárgyhoz kötődik.
Tehát a szorongásnak alapvetően nincs konkrét tárgya – vagy legalábbis nem körvonalazható, hogy pontosan mi okozza a félelem érzését.
A pánikzavar első alkalommal általában 20-30 éves kor között jelentkezik, és a nők körében háromszor gyakrabban fordul elő. A tudomány mai álláspontja szerint, mint a pszichés zavarok többségénél, itt is genetikai, biológiai, pszichés, valamint környezeti tényezők is hozzájárulnak a kialakulásához.
Pánik – a pszichológia szemszögéből
A pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud a szorongásos zavarokat egyfajta konfliktus eredményének tartja, amely az ösztönéletünk és egy neki ellentmondó személyiségrész közötti jelenik meg. Freud korszakújító elméleteire a dinamikusan orientált, analitikus terápiák épülnek.
Biológiai oldalról közelítve pánikroham során agyunkban jól kimutatható változások mennek végbe. Például a felszálló aktiváló rendszer extrém fokú túlműködése figyelhető meg. Érintett továbbá a locus coeruleus (az agyunk mélyén található mag, amely az aktivációs rendszerért, a stresszre adott fiziológiás válaszokért, valamint a jutalmazási rendszerért felelős), így a noradrenerg pályák is, valamint az elkerülő magatartással kapcsolatban a prefrontális kéreg is közrejátszik.
A környezeti tényezők pedig elősegíthetik vagy ellenkezőleg, védhetnek a zavarok kialakulását illetően: fontosak a kora gyermekkori tapasztalatok – a szülők viselkedése, a velük való kapcsolat, a családi működésmód is. A korai traumatizáció, abúzus (szexuális vagy fizikai bántalmazás, tartósan alkalmazott testi fenyítés vagy „csak“ verbális bántalmazás stb.) szintén kedvez a pszichés zavarok kialakulásának. Hiszen a szavaknak ereje van.
Pánikzavar
A pánikzavarról a DSM V. (a klinikumban hivatalosan használatos diagnosztikai kézikönyv) alapján akkor beszélhetünk, ha visszatérő, váratlan pánikrohamok jelentkeznek. Tehát egyetlen pánikos élmény vagy rosszullét még nem tekinthető zavarnak.
A pánikroham intenzív félelem vagy diszkomfortérzés hirtelen hulláma, amely néhány perc alatt tetőzik, valamint jól körülírható kezdete és vége van, kb. 10-20 perc az időtartama. Ezalatt az alábbi tünetek közül legalább 4 jelen van:
- palpitáció (egyenetlen/szapora szívverés), heves szívdobogás,
- remegés, reszketés, izzadás,
- fulladás érzése, légszomj, mellkasi fajdalom,
- diszkomfort, fuldoklás, torokszorulás,
- szédülés, bizonytalanság, ájulásérzés,
- zsibbadás, bizsergés, hidegrázás
- hevülés, hányinger,
- hasi diszkomfort,
- derealizáció (valószerűtlenség, realitás érzésének hiánya)
- deperszonalizáció (mintha elszakadt volna önmagától),
- halálfélelem, félelem a megőrüléstől, vagy az önkontroll elvesztésétől.
Fontos, hogy az érintett a rohamot követően legalább egy hónapon keresztül további rohamok, vagy azok következményei miatt tartósan aggódik, vagy a viselkedése jelentősen megváltozik a rohamokkal összefüggésben, annak kivédése érdekében. Például kerül bizonyos helyzeteket, viselkedésformákat, vagy emberek társaságát, amelyeket összefüggésbe hoz a rosszullétekkel.
Mivel a rohamok kiszámíthatatlanul jelentkeznek, a személy védtelennek, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezheti magát – végül lassan az önálló életvitel fenntartása is nehézséget okoz számára.
Mindehhez gyakran agorafóbia is társul, azaz minden olyan hely vagy szituáció elkerülése, amelyben az egyén úgy gondolja, rátörhet a rosszullét és nehezen tud „kimenekülni“ onnan. Így szépen lassan elkerülik a sok embert vonzó rendezvényeket, közös összejöveteleket, a piacokat, majd a legvégén már a postára, boltba sem mernek kimenni egyedül – hiszen mi történik, ha éppen akkor lesznek rosszul?
Emellett a pánikkal küzdő személyekre jellemző a katasztrofizálás, azaz hogy testi érzéseiket főképp negatívnak érzékelik, valamint működésüknek túlzott jelentőséget tulajdonítanak. A negatív, vészhelyzetet előre vetítő gondolkodás pedig tovább fokozza a szorongást, ami a testi tünetek tényleges felerősödéséhez vezet.
Kezelés
A pánikzavar kezelésére pszichiáter szakorvos felkeresése javasolt, aki mérlegeli, hogy szükséges-e gyógyszert felírnia. Amennyiben a tünetek kifejezetten intenzívek, és akadályozzák a mindennapi életvitelben a pácienst, akkor a panaszok enyhítése céljából antidepresszánst, valamint feszültségoldót javasolhat. A megfelelő farmakoterápia kiválasztása természetesen személyre szabottan, a tünettan függvényében történik. Azért is lehet fontos a gyógyszeres kezelés, hogy a páciens állapota stabilizálódjon, rosszulléteinek intenzitása csökkenjen, és képes legyen elkezdeni valamilyen érdemi „belső“ munkát. A leghatékonyabbnak ugyanis a farmakoterápia és a pszichoterápia együttes alkalmazása bizonyul.
Többféle pszichoterápiás módszert is sikeresen alkalmaznak a pánikosok körében: a dinamikus/analitikus szemléletben a páciens élettörténetére helyeződik a hangsúly, a megoldatlan konfliktusokra – például szeparáció, autonómia, identitás, ambivalens, dependens kapcsolatok –, emellett a tudattalan mechanizmusokra, vagy esetleges traumákra összpontosítanak a terápiás órák alatt.
A kognitív viselkedésterápia pedig a jelenre, az aktuális problémára fókuszál, és torzult gondolkodási folyamatainkra hívja fel a figyelmet. Ugyanakkor praktikus elemeket is felkínál a módszer: például mi a teendő, ha már érezzük a rosszullét előjeleit, vagy ha már benne vagyunk a kellős közepén. Milyen belső erőforrásokat tudunk mozgósítani, vagy mik azok a könnyen elsajátítható technikák, amiket tudnánk ilyen helyzetben alkalmazni?
Hatásos lehet a légzéskontroll, figyelmi gyakorlatok, a gondolatstop módszere, valamint az előzetesen gyakorolt autogén tréning és relaxáció is mankóként szolgálhat az „alap“ szorongásszint csökkentésére.
Viselkedésterápiás elem továbbá a pániknapló vezetése, amellyel könnyebben átláthatók lesznek a roham alatt megfigyelt testi és pszichés érzések, gondolatok.
Általában egy gyakorlott szakember nem egyik vagy másik módszer kizárólagosságában gondolkodik, hanem eklektikusan, azaz vegyesen, több irányzat elemeit összegyűjtve kezd neki a pácienssel való hosszú munkának. Ugyanis számolni kell azzal, hogy a pánikzavar és annak hátterében álló pszichés okok felgöngyölítése, valamint a páciens megfelelő technikákkal való felruházása időigényes folyamat – érdemes tehát hónapokban gondolkodni.
Bármilyen segítséget is kérünk, a befektetett idő hosszú távon megtérül, de sajnos, mint a betegségek zöménél, itt is fel kell készülni arra, hogy a pánik visszatérhet (a páciensek közel egyharmada terápiarezisztensnek bizonyul) – például újabb élethelyzeti krízisnél, egy traumánál. Azonban ilyenkor az érintettenek már legalább van tapasztalata a rohamokról, és hogy ezzel kihez is fordulhat segítségért. Persze vannak a sikertörténetek, amikor a pánikzavar első terápiás időszak után eltűnik, és többet vissza sem tér, ám minden eset egyénenként eltérő lehet.
Felhasznált irodalom:
Tringer L. (2010). A pszichiátria tankönyve. Budapest: Semmelweis Kiadó.
American Psychiatric Association. (2015). DSM-5 referencia kézikönyv a DSM5 diagnosztikai kritériumaihoz. Budapest: Oriold és Társai Kiadó.
