Alekszandr Szergejevics Puskin (oroszul: Александр Сергеевич Пушкин; Moszkva, 1799. június 6. – Szentpétervár, 1837. február 10.) orosz költő, író, drámaíró, az orosz irodalom fejlődésének meghatározó alakja, aki mindhárom műnemben maradandó alkotásokat hozott létre. A modern orosz irodalmi nyelv megteremtője. 1811-től a Pétervár közelében fekvő Carszkoje Szeló-i líceum növendékeként mutatta meg először tehetségét. 1817-ben elvégezte a jó hírű gimnáziumot. Még ugyanebben az évben belépett a Zöld lámpa nevű irodalmi társaság tagjainak sorába, mely kapcsolatot tartott a dekabristákkal. Kitiltották az egyetemről, de ekkor már megalapozott költői hírneve volt. Mivel egymásutánban születtek lázító hangú költeményei, a cár 1820-ban száműzte.
Száműzetésében írja az ún. déli elbeszélő költeményeket, A kaukázusi fogoly (1821), A bahcsiszeráji szökőkút (1824) és a Cigányok (1824) című alkotásait. Romantikus poémáiban már ekkor felbukkannak a realista jegyek. 1825–26-ban hazatér Mihajlovszkojéba, anyja birtokára, ahol egyetlen társa a dajka, Arina Rogyionovna. Költeményeiben balsejtelmek és tűnődések, merengő hang, az elmúlás gondolatai jelennek meg. Történeti tárgyú munkákba kezd, s megszületik a Borisz Godunov (1825), amellyel megváltoztatja az orosz drámát. Később is ír történelmet feldolgozó munkákat, de utóbbiakban már nem maga az orosz történelem, hanem a művészet és az emberi szenvedélyek felé fordul érdeklődése, mint Mozart és Salieri (1830) illetve A kővendég (1830) című műveiben.
Romantikus életsorsokat és történeteket prózában is feldolgoz, erről árulkodnak Néhai Petrovics Belkin elbeszélései (benne A lövés, A postamester, A parasztruhás kisasszony, A hóvihar), és A pikk dáma. Célja az egyszerű és tömör fogalmazás. Puskin a dekabrista mozgalom bukása után ismét a nemzeti történeti poéma és regény felé fordul: barátai emlékére írja az Üzenet Szibériába című versét. Költészetében folytatódik a szabadság gondolatának növekedése, s magát a váteszköltő szerepében látja, amiről árulkodik például A próféta (költemény). Nagy Péter korát a nemzeti szerveződés idejének érzi, s úgy reméli, hogy létrejöhet I. Miklós alatt is egy hasonló Oroszország. E gondolat több művében is megjelenik (Nagy Péter szerecsene, Családfám, Poltava, A bronzlovas). A történelmi ábrázolás csúcspontját A kapitány lánya (1836) című regénye jelenti.
