Walther von der Vogelweide: A hársfaágak csendes árnyán…
| Under der linden an der heide, dâ unser zweier bette was, Dâ muget ir vinden schône beide gebrochen bluomen unde gras. Vor dem walde in einem tal, tandaradei, schône sanc diu nahtegal.Ich kam gegangen zuo der ouwe: dô was mîn friedel komen ê. Dâ wart ich empfangen, hêre frouwe, daz ich bin saelic iemer mê. Kuster mich? wol tûsentstunt: tandaradei, seht wie rôt mir ist der munt.Dô het er gemachet alsô rîche von bluomen eine bettestat. Des wirt noch gelachet inneclîche, kumt iemen an daz selbe pfat. Bî den rôsen er wol mac, tandaradei, merken wâ mirz houbet lac.Daz er bî mir laege, wessez iemen (nu enwelle got!), sô schamt ich mich. Wes er mit mir pflaege, niemer niemen bevinde daz, wan er und ich. Und ein kleinez vogellîn: tandaradei, daz mac wol getriuwe sîn. |
A hársfaágak csendes árnyán, ahol kettőnknek ágya volt, ott láthatjátok a gyeppárnán, hogy fű és virág meghajolt. Fölöttünk az ág bogán ejhajahujj! dalolt ám a csalogány!Vígan futottam ki a rétre, és kedvesem már várt reám. Oly izgatottan jött elémbe! Mily boldogság volt, Máriám! Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám! Ejhajahujj! Most is pirúl belé a szám.S tréfás-kacagva hamar ágyat vetett szép pázsitos helyen. Nevethet rajta s titkon vágyat érezhet aki arra jön, mert jól láthatja a nyomot, ejhajahujj! amit a fejem nyomott.Ha tudná más azt, hogy mi jártunk ott! ó hogy szégyellném magam! Nem sejti más azt, mit csináltunk, csak ő maga, meg én magam, meg egy kis madár a fán, ejhajahujj! az nem árul el talán! |
Under der linden
