Olvastam egy levelet egy apától. Azóta próbálok magamhoz térni a levél okozta érzelmi hatás alól. Vegyes érzések mocorognak bennem. Szomorúság, harag, csalódottság és elkeseredettség.
A lányát jól ismerem. Életéről igen sok mindent tudok. Lelki állapotáról, arról, hogy hogy érzi magát a bőrében most, és hogy érezte magát 5 évesen, kisiskolásként, majd kamaszkorában.
Sokat tudok a múltjáról. Sokat tudok kiskori emlékeiről, arról, mi mindent élt meg az apja mellett.
Megrendülve hallgattam mindig, amikor az emlékeiről mesélt, amilyen durva megalázásokhoz és megszégyenítésekhez gyakorlatilag hozzá kellett szoknia egészen picikorától, hiszen a mindennapjaihoz hozzátartoztak ezek az élmények. Apjából igen gyakran előtörtek kezelhetetlen indulatai, a kislány szinte soha nem tudta, mivel váltotta ki a dühkitöréseket. Folyamatosan próbált észrevétlen maradni, nehogy bármivel idegesítse őt, és felpiszkálja az „alvó oroszlánt”. Visszafojtotta nevetését, sírását, beszédét, néha még a lélegzetét is visszatartotta hosszú másodpercekre. Éveken keresztül alig mert megszólalni, ha apja a közelében volt, hiszen bármi, amit mondott, idegessé tette az apját.
Úgy élt hosszú éveken keresztül, mintha aknamezőkön lépkedne, ahol soha nem tudhatja előre, mikor, hol következik be a robbanás. Saját bevallása szerint rettegett az étkezőasztalnál, rettegett az autóban, rettegett a szobájában, akkor, amikor az apja felé fordult, vagy ha kérdezett tőle valamit. Soha nem tudta, mi lehet az a válasz, amit az apja várt tőle, de ahogy a szavai elhagyták a száját, pár másodperccel később már látta az apa arcán és testén a jeleket, amiből már tudta, hogy a bomba ismét robbanni fog.
Mindennél jobban ismerte ezeket az apró változásokat, hiszen rengeteg időt töltött ezek tanulmányozásával. Saját védelme érdekében próbálta alaposan megfigyelni ezeket a jelzéseket, hogy tudja, mikor kell végképp meghúznia magát, és az észrevétlen állapotból még láthatatlanabbá válni. Sírva írta le ezt az állapotát, ahogy ilyenkor szoborszerűvé merevedett a teste, a végtagjai mozdulatlanokká váltak, a lélegzetét visszafojtotta, szemizmait erősen megfeszítette, hogy könnyeit vissza tudja tuszkolni a helyükre. Hogy félelemnek, fájdalomnak, szomorúságnak még csak a leghalványabb jelei se látszanak rajta. Így próbálta meg elkerülni, hogy az éppen aktuális dührohamot erősítse, vagy hogy rajta csattanjon.
Azt mondta, amikor az apja a közelében volt, folyamatosan figyelte a kezdő jeleket, és tudta, mikor kell szoborszerű állapotba merevedni. Amikor az apjának a légzése elkezd szaporábbá válni, a szemöldöke elkezd emelkedni, homlokát összeráncolja, nyakán az erek kezdenek kidagadni, szája görcsössé szorul, és vicsorítani kezd. És ami mindezek mellett a legijesztőbb volt, az a tekintete. Egy vadállathoz hasonlította a kislány ezt a tekintetet, ami ilyenkor csak a gyűlölet és a megvetés szikráit tudja szórni.
A kislány ragyogóan le tudta rajzolni apjának ezeket az állapotait, saját rettegését szintén. Később, ahogy nőtt, már szavakban is egyre érzékletesebben tudta kifejezni ezeket a szívszorító élményeit. Nemcsak a dühkitörések nehezítették a kislány napjait, hanem azok a fajta megalázások is, melyek nem fékezhetetlen indulatok következményei voltak, hanem egy koncepció részei. Szándékos, kitervelt, véghezvitt megszégyenítések.
A kislány azt mesélte ezekről az élményekről, hogy annyit tud felidézni belőle, amit majdnem minden nap kellett éreznie, hogy ilyenkor az arca nehéz lett, zsibbadt, fájt, olyan érzés volt, mintha lebénult volna. Volt, hogy nagyon szeretett volna megszólalni, de nem mozdult a szája. Hang meg végképp nem jött ki rajta.
Egyik este felszegelt az apa a kislány ágya mellé egy bekeretezett fényképet, amin a lány éppen rágja a körmét. Olyan helyre tette, hogy akármilyen helyzetben fekszik a lány, azt mindig, mindenhonnan lássa. Hogy nézze meg, és jegyezze meg jól, mennyire undorító ezen a fotón. Erre az időszakra úgy emlékezett vissza, hogy úgy aludt el, hogy nézte a fotót, és álomba sírta magát. Nem szeretett volna undorító lenni. Gyűlölte magát undorítónak érezni, de nem sok más választása volt.
„így akarod felhívni magadra a figyelmet, az önsajnáltatással, mert semmiben nem vagy jó, csak abban, hogy sajnáltasd magad”.
A kislány évekkel később is bármikor szó szerint vissza tudta mondani ezt a mondatot.
Minél rosszabb állapotba került, minél kevésbé tudta már rejtegetni a fájdalmát, apja annál durvább lett. Annál több bántást kapott, az apa annál kegyetlenebb módszerekhez folyamodott. 9 évesen már nem látott más kiutat, az öngyilkosság gondolatával kelt és feküdt, de nem merte megtenni. Fürdéskor hosszú perceken keresztül szemezett a hajszárítóval, és gondolkodott azon, hogy bedobja-e a fürdővízbe. Úgy érezte, csak így szabadulhat meg az állandó megalázásoktól, a félelemtől, a rá zúduló gyűlölettől. Elmondása alapján soha nem jött rá, mivel váltott ki a saját apjából ennyi indulatot. Soha nem jött rá, mivel kerülhetné ki az aknákat. Hiába fürkészte apján a megfeszülés jeleit, hiába tanulmányozta ezeket mélységesen, hiába próbált meg észrevétlen, láthatatlan lenni, a gyalázások nem csökkentek, az indulatkitörések nemhogy ritkultak volna, egyre többször csattantak rajta.
És hogy miért írom le mindezt?
A levelet, amit a most már nagylány megmutatott nekem, az apa írta. Egy mondat volt benne, ami azóta sem hagy nyugodni.
Amit nőként, emberként, anyaként, pszichológusként nagyon nehezemre esik hova tenni. Ez az a mondat, ami miatt úgy döntöttem, hogy írnom kell róla, és muszáj ezt a témát is a tabuládából kiemelni.
A gyerekbántalmazásnak azt a fajtáját, amit egész egyszerűen nevelésnek hívnak.
Az elmúlt évtized egyik legnagyobb áttörése, hogy egyre több gyerekbántalmazási forma vált elfogadhatatlanná, egyre többet hallani, olvasni róluk. Egyre kevesebb a tolerancia a bántalmazások irányában. Ez hatalmas dolog.
Csakhogy vannak a bántalmazásnak olyan formái, amik mégis könnyen rejtve maradnak, amiket mégis akarva-akaratlanul elnézünk, egyszerűen azért, mert a nevelésbe vannak ágyazva, és bújtatva. És hát az ugye mindenkinek a magánügye. Szeretném azt hinni, hogy ez az apa egyedül van ezzel a felfogásával, de jól tudom, hogy ez nincs így. Még ma is érezhető az a felfogás, ami a gyereket tulajdonként kezeli, a nevelést pedig egy célnak fogja fel, a bántalmazás ezekben az esetekben egy eszköz a nevelő célzathoz.
A szülőnek van egy célja, amit el akar érni a gyerekén, ez lebeg a szeme előtt, és a lényeg, hogy a gyerekével ezt a célt elérje. A cél szentesíti az eszközt felfogás pedig elfogadhatóvá teszi az elfogadhatatlant. Férfivá akarja faragni, esetleg tisztességes, jó emberré. Vagy keménnyé, aki az élet nehézségeit jól viseli. Vagy éppen talpraesetté. Vagy éppen olyanná, amilyen ő nem tudott lenni. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mi a „nevelés” célja, ha a gyerek szenved tőle. Teljesen mindegy a szándék, teljesen mindegy az indíték. Ha egy gyerek szenved, akkor valami nem jó, akkor valami elfogadhatatlan. Ha a gyerek bántásnak éli meg a nevelést, akkor a legjobb szándék is ártalmas. Ha a gyerek huzamos ideig csendes, szótlan, befeleforduló, vagy éppen nyugtalan, feszült, szorong, bármilyen irányban feltűnően megváltozik a viselkedése, akkor akármilyen szándékkal is állunk hozzá, valamit muszáj változtatni.
Egy gyerek egy ránk bízott ártatlan lény, akinek a segítségünkre, támogatásunkra van szüksége. De nem a tulajdonunk, akit arra használunk, amire akarunk, akivel úgy bánunk, ahogy épp kedvünk tartja, vagy akit személyiségétől függetlenül valamilyenné faraghatunk. Segíthetjük abban, hogy személyiségét teljes mértékben elfogadva és szeretve a legtöbbet tudjon kihozni magából, de nem próbálhatjuk meg olyanná nevelni, amilyet elképzeltünk. Nem próbálhatjuk meg addig „nevelni”, amíg be nem teljesíti az álmainkat. A gyerekeinknek a mi álmainkhoz semmi köze. Minden gyereket megillet születésétől kezdve az a jog, hogy saját álmaiért küzdjön, és megillet az a szabadság és tehermentesség, hogy ne kelljen senki más álmát beteljesítenie.
A gyereknevelés soha semmilyen körülmények között nem sértheti huzamosan egy gyerek méltóságérzetét, határait, nem torzíthatja énképét. A nevelés nem alázhat porig, nem okozhat rendszeresen súlyos testi vagy lelki fájdalmakat, nem szégyeníthet meg, nem tiporhatja sárba a gyereket. A gyereknevelés nem egy kiképzés, amit végre kell hajtani a gyerek érdekében. A gyereknevelés nem egy cél, és nem is egy eszköz.
Együtt élünk gyerekeinkkel, akik nem a tulajdonaink, hanem önálló, autonóm lények, akiket segítünk és támogatunk. Jóérzésünk, és a legjobb tudásunk szerint Az ő érzelmi szükségleteik, az ő személyiségük soha nem kerülhetnek háttérbe, soha nem rendelődhetnek alá a saját szükségleteinknek, vallási dogmáknak, társadalmi elvárásoknak, megfelelési kényszernek, de még csak különféle nevelési elveknek sem.
Legnagyobb vágyam, amiért erősen küzdök, hogy egyszer eljöjjön az a világ is, amikor a nevelés és a bántalmazás szó már végérvényesen és élesen elkülönül egymástól. Amikor nem lesznek olyan apák, akik „jó szándék” mögé bújva kínozzák a gyerekeiket. Amikor a jó szándékot nem lehet többé kibúvóként és felmentésként használni. És amikor nem lesznek már olyan gyerekek, akiknek a nevelésnek nevezett kegyetlenkedésekkel telnek gyerekkori éveik. Sem olyanok, akiknek mindennapi társuk a félelem, a rettegés, és a szégyen.
Amikor egyetlen gyerek lelki épsége sem lesz már feláldozva a nevelés oltárán.
