Mikor mindent csak a víz borított…
Miért fontosak számunkra az oral history források? Mert segítenek a múlt megismerésében, megértésében és pontosításában. Szerintem a történelemtanításban is jól lehet alkalmazni ezt a forrástípust: egyrészt többet megtudhatnak szülőföldjükről és felmenőikről, másrészt az is kiderülhet számukra, hogy a „nagy történelem” mellett gyakran izgalmasabb a hétköznapok egyszerű emberek által átélt és elbeszélt történelme.
Azt tapasztaltam, hogy nem csak nekünk, egyetemi hallgatóknak volt érdekes az oral history források előállítása, hanem maguknak az interjúalanyoknak, így az én esetemben a nagymamámnak is. Szívesen mesélnek azokról az időkről, amelyeket mi nem éltünk meg. Mindkét fél számára így vált élménnyé a meghatározott témakörben előkészített beszélgetés.
Interjúm az 1965-ös árvízről készült. A feladatként kapott „ötperces” beszélgetést nagymamámmal, Szabó (született Csicsai) Mártával folytattam, aki 1952. augusztus15-én született Ekelen. A teljes interjú időtartama 25 perc és 39 másodperc volt. Ebből választottam ki és szerkesztettem egybe az alábbi részletet.
– Hogyan tudtátok meg, hogy jön az árvíz?
– Ha minden igaz, már nyár volt, lassan az iskolaidőszak vége, mikor a falunkban elterjedt a hír, hogy jönni fog az árvíz és készüljenek fel. Iskolába járást megszüntették, mivel nem tudták megállapítani, hogy mikor szakad át a gát. Miután bejelentették a hírt, hogy árvízkészültség van, összepakoltuk legfontosabb holmijainkat. Főleg a ruhákat. És vártuk, hogy a mikrofonon keresztül riasszanak minket. Többnyire alvás nélkül és ruhában vészeltük át ezeket a napokat, hogy amikor kezdődik az evakuálás, csak az autóbuszhoz kelljen sietni.
– Hogyan élted át ezeket a napokat?
– Nagyon ijesztő volt a helyzet, egész éjjel égett a villany. Aludni a mikrofontól nem tudtunk. Egyedül csak édesanya volt velünk otthon, mivel édesapa a gáton dolgozott. Körbenéztek a kanálison, a Duna szintjét is figyelték a polgármesterrel együtt. Édesapa, mikor hazaért, mesélte, milyen is a helyzet. Elmesélte, hogy Kulcsodon már szakított a gát.
– Mikor és hova vittek el titeket?
– Miután nem éjjel, hanem nappal került sor az evakuálásra, az egész falut kiürítették, a buszok már vártak minket. Az előre bepakolt holmijainkkal felszálltunk a buszokra. A buszok egyenesen Újvárba vittek bennünket, ahol szétosztottak több helyre: volt, aki Újvárban maradt, volt, akit Besenyőre vittek és volt, akit Csúzra vittek. Bennünket Csúzra vittek el.
– Kik maradhattak a faluban?
– Néhány ember ott maradt a faluban, köztük édesapám, Csicsai Sándor is, aki abban az időben a jéerdé elnöke volt. Akkor a faluban maradt Gőcze Lajcsi bá (ahogy mi hívtuk őtet), ő volt a falu akkori polgármestere. Rajtuk kívül négy-öt ember maradt még ott a faluban. Azért, hogy ne fosszák ki a házakat.
– Mi történt a rengeteg háziállattal és a jószággal?
– Később a faluba traktorok és nagyobb járművek mentek, hogy az állatokat is kimenekítsék, mielőtt még az árvíz lesújtott volna Ekelre. Több-kevesebb sikerrel sikerült is az állatokat elszállítani, a legtöbbet Tapolcsányba vitték el. Nem csak az emberek háziállatait, hanem a jéerdé állatait is oda vitték el. Érdekes, hogy a faluban a dombon lévő házak, utcákba a víz nem ért el, így a szabadon élő állatok nagy része oda menekült a víz elől.
– Mi volt a helyzet a vízzel borított faluban?
– A víz olyan magasan állt Ekel utcáin, hogy csak csónakkal lehetett közlekedni. Mivelhogy egész lapos vidék, mindenhol jóformán víz volt. A falu községházától, ha elnézett az ember Párkány irányába, akkor olyan látványt nyújtott, mintha a tenger lett volna végig.
– Ti végül hova kerültetek?
– Engem és két testvéremet, édesanyámat, a Te dédmamádat Csúzon a csúzi iskola tornatermében szállásoltak el. Miután Csúzon is volt jéerdé-elnök, aki jóban volt nagymamám édesapjával, így neki köszönhetően kijöhettünk a zsúfolt tornateremből és a jéerdé-elnök háza melletti kisebb épületben laktunk együtt. Három hetet töltöttünk Csúzon.
– Meddig maradtatok Csúzon?
– Három hét után elköltöztünk az idősebb testvéremékhez, akik Dunaszerdahelyen éltek. Két hetet maradtunk Szerdahelyen, mivel nekünk, gyerekeknek nem igazán tetszett a rendszer, ami náluk volt. Korán, már hat órakor aludni kellett menni, megvolt, hogy mikor játszhattak és mikor ehettek. Emiatt elkezdtünk könyörögni édesanyának, hogy menjünk el innen. De miután Ekelre még nem mehettünk vissza, így elvittek engem és az öcsémet pionírtáborba. A húgom nem tarthatott velük, mivel fájt a lába. A Kladnótól nem messze lévő bányaiskolába töltötték a táboridőt. Egy nagyon szép és hatalmas iskola volt az ott. Egészen addig maradtunk Kladnóban, amíg vissza nem jöhettünk Ekelre lakni az árvíz után.
– Pontosan mi is történt a pionír táborban és mit csináltatok ott?
– Öcsémmel és két másik ekeli fiúval (Lacival és Zolival), meg az okányikovai iskolásokkal voltunk együtt. Minden hétvégén kirándulni vagy sétálni jártunk. Voltunk Prágában, s láttuk ott az állatkertet és a várat is. Édesanyánk hiába szeretett volna hazahozni bennünket, a rendelet miatt még nem mehettek vissza Ekelre, csak a szülők.
– Mit csináltatok még a táborban?
– Megvolt a napi beosztás: reggelente torna, jelentés (persze szlovákul). Három hét után meglátogattak bennünket a szüleink. A fiúk, az öcsém és a másik két ekeli fiú, akik ott voltak velem, sírtak az édesanyjuknak, hogy hadd mehessenek haza. Én még szívesen maradtam volna, de három hét után haza kellett jönni a táborból.
– Mi történt az ekeli házzal?
– Egy ismerős idős házaspár odaadta nekünk a házukat, mivel azt a házat ők már nem használták és nem volt gyerekük sem. Így legalább volt társaság is, mert az ő házukat nem érte el a víz. Szépen kitakarítottunk, és amíg az új házunkat fel nem építették, abban éltünk. Tavasszal mindenkinek kiosztottak 8 áras földeket, ahol az emberek tudtak építkezni.
– Hogyan folyt az építkezés?
– Csehországból vendégmunkások jöttek segíteni, építkezni. Tavasszal nekiálltunk építkezni és télen már benne is laktunk. Még abban az évben az iskolát is megépítették: emeletes szép iskola volt és fél évet odajártam, mielőtt elballagtunk volna.
– Hogyan éltek az emberek az elpusztult faluban?
– Reggelit, ebédet és vacsorát is kaptunk mindennap az árvizes utcákban. A reggelit és az ebédet ott helyben ettük meg a falu étkezdéjében, a vacsorát pedig becsomagolva kaptuk meg.
Nagy István, SJE TTK (Csallóközaranyos, 2020. november 20.)
_____________________
A komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának Történelem Tanszékével közös sorozat szerkesztője Szarka László egyetemi docens.
