Az emberiség évezredes problémaköre, ennek ellenére a tudomány csak az elmúlt évtizedekben kezdett foglalkozni a gyermekek bántalmazásával.
A vizsgálatok három – fizikai, szexuális és érzelmi – területre vonatkoznak. Bár az érzelmi bántalmazás önmagában is előfordulhat, s a fizikai és szexuális bántalmazás soha nem jelenik meg nélküle, rejtőzködő természete miatt mégis sokkal kisebb figyelmet vívott ki magának.

Egy 2005-ben készült felmérés szerint Magyarországon a bántalmazott gyermekek csaknem 58 százaléka érzelmi, 40 százaléka fizikai, 2 százalék pedig szexuális abúzust élt át (Herczog, 2007). 10 évvel korábbi felmérések eredményei pedig arról szólnak, hogy a Magyarországon élő gyermekek 20 százaléka érzelmileg, 25 százaléka fizikailag, 5 százaléka pedig szexuálisan bántalmazott.

A probléma mértékét jelzi az ezredfordulót követően végzett ENSZ-felmérés, miszerint kicsiny hazánk dobogós helyen áll a gyermekekre veszélyes nemzetek listáján – a vizsgálatban részt vevő 27 ország közül a 4. helyet foglaltuk el.

Mindezek alapján bizton állíthatjuk, hogy a gyermekek lelki bántalmazásának felismerése felbecsülhetetlen jelentőségű. A mai napig keveset hallunk, tudunk róla, és éppen ez a rejtettség, a probléma iránti csekély érdeklődés eredményez alattomos pusztítást a gyermekek lelki fejlődésében.

De mit is nevezünk érzelmi bántalmazásnak? Az érzelmi bántalmazás magját a szülők verbális támadásai jelentik.

1.) Az egyik lehetséges módja annak, ahogy a szülők érzelmileg bántalmazhatják gyermekeiket, a gyermekek felé irányuló negatív kommunikáció. Ide tartoznak a becsmérlések, a negatív tartalmú kritikák, a szidalmazás, olyan „becenevek” használata, ami a gyermeknek fájdalmat okoz, a gyermek negatív tulajdonságokkal való felruházása, vagy a képességein való élcelődés.

Ebbe a kategóriába soroljuk a szülők gyermekükkel, vagy a gyermek megszületésével kapcsolatos negatív érzéseinek, kívánságainak a kifejezésre juttatását – például a „Bárcsak ne születtél volna meg!” felkiáltásokat, a szülő általi felelősségre vonást, bűnbakképzést, és a másokkal történő negatív összehasonlítást is.

Sok esetben megtörténik, hogy a szülők ezeket a sértéseket a humor álarca mögé bújtatva fejezik ki, miközben saját tetteiket, és a gyermek érzéseinek jogosságát elhazudtolva biztosítják a gyermeket arról, hogy ők „Nem bántanak, csak viccelnek!” (Forward 1989).

2.) Az érzelmi bántalmazás egy másik lehetséges módja, amikor a szülők túlzott elvárásokat támasztanak gyermekeikkel szemben – amikor a szülő figyelmen kívül hagyva a gyermek életkorából, személyiségéből adódó képességeit egy idősebb korú gyermekre jellemző képességeket vár el tőle.

A gyermek szükségleteinek és adottságainak ignorálása már önmagában helytelen szülői viszonyulási módnak tekinthető. Ezekben az esetekben azonban a szülők legtöbbször elvárásaik sikeres teljesítéséhez mint feltételhez kötik szeretetüket. Így a szülők által teremtett, a kudarcélmények sorozatát biztosító helyzetek mellett a gyermek még a szülői szeretet meglétében sem találhat megnyugvásra.

• A túlzott elvárással találkozók sajátos csoportját jelentik a partneresített és a szülősített gyermekek. Míg a túlzó elvárással szembesülő gyermek megmaradhat gyermeki szerepben, addig a partneresített és szülősített gyermek elveszti gyermeki identitását. A partneresített gyermekek a szülő társas kapcsolati hiányát hivatott pótolni.
  Ezek a szülők jellemzően barátként tekintenek gyermekükre, és problémáikat velük igyekeznek megbeszélni. A szülősített gyermekek egyik csoportját azok az idősebb korú gyerekek jelentik, akik a fiatalabb testvérek nevelésébe kapcsolódnak be, mintegy szülősegéddé válnak. Ők hordják iskolába, óvodába testvéreiket, segítenek a házi feladatuk elkészítésében, vagy éppen elmennek a szülői értekezletre szüleik helyett.
• Másik csoportjukat azok alkotják, akik egyik vagy mindkét szülőről gondoskodnak. Ilyenkor a szülő úgy tekint a gyermekére, mintha az az ő saját édesanyja vagy édesapja lenne és a szülő a gyermek szerepét magára vállalva vesz részt kapcsolatukban.
  Mindennek következtében a gyermek elveszíti gyermeki lényét és a róla gondoskodó, érte felelősséget vállaló szülőt (Napier, 1990). Ezek a szülők gyermekeik pszichés határait, egyediségét figyelmen kívül hagyva túl korai elszakadást, önállósodást, sőt gondoskodást várnak el tőlük, és olyan felelősséggel terhelik meg őket, amire még nincsenek felkészülve.

attól való félelmükben, hogy újra át kell élniük az elutasítást, távol tartják magukat másoktól, ami elszigetelődéshez vezet (Napier, 1990).

Összességében elmondható, hogy az érzelmileg bántalmazó szülőt a gyermek iránti nem megfelelő vagy negatív attribúció, az érzelmi elérhetetlenség, válaszkészség hiány, a gyermek egyediségének, pszichológiai határainak felismerésére és elfogadására való képtelenség, valamint a nem megfelelő fejlődési elvárás jellemzi (Baker, 2009).

Felmerülhet az Olvasóban a kérdés, hol húzódik a határ a sok esetben ártatlannak látszó szidás, a szülők nevelési célzattal használt büntetési eszközei és a súlyos bántalmazás között?

A legfontosabb a folyamat fennállása, vagyis annak a kérdésnek az eldöntése, hogy milyen gyakorisággal alkalmazza a szülő például a szidást a büntetés eszközéül, milyen gyakran rideg gyermekével szemben, vagy éppen kapcsolatukat milyen mértékben jellemzi a szerepek tisztázatlansága, esetleg megfordulása.

Bántalmazásnak tekintjük azt, amikor a szülői bántás, a gyermek felé irányuló negatív viszonyulás nem a szülő egyszeri helyzetmegoldását, túlkapását jelenti, hanem huzamosabb ideig fennálló, krónikussá váló verbális vagy nem verbális agresszióját.

Milyen következményekkel jár az, amikor a szülők túlzásba viszik a sok esetben ártatlannak látszó szidást, a nevelés „szolgálatába” állított fegyelmezési eszközök alkalmazását? A fent bemutatott szülői mondatok, elvárások kivétel nélkül azt az üzenetet hordozzák a gyermek számára, hogy „Te és a te érzéseid, tetteid, gondolataid rosszak, elutasítandók, nem szerethetők, vagy egyáltalán nem is léteznek.”
A gyermek azt éli meg, hogy csalódást jelent a szülők számára, nem elég jó a szülői szeretetre, értéktelen, nem méltó arra, hogy figyeljenek rá (Herman, 2003).

Az érzelmileg bántalmazott gyermek nem élheti át a „szeretik, mert létezik” megnyugtató érzését. Helyette ezek a gyermekek elhiszik, majd belsővé teszik szüleik feléjük irányuló viszonyulási módját, mindazt, amit a szüleik róluk mondanak: a kritikusságukat, a cinikusságukat, a sértéseiket, minden bántásukat. Meggyőződésükké válik, hogy rosszak, értéktelenek, és hogy hiba volt megszületniük. Ezek a belsővé tett sértések görbe tükrökként szilárd alapjául szolgálnak a sérült önértékelésnek.

2010-ben végzett vizsgálati eredményeink alapján, mely az érzelmileg bántalmazott gyermekek megküzdési stratégiáinak vizsgálatát tűzte ki célul, elmondhatjuk, hogy a magukat érzelmileg bántalmazottaknak megélt gyermekek jellemzően nagyobb mértékben érzik, hogy ők a felelősek a családi viszályokért, a szüleik feléjük irányuló verbális bántásáért, szemben nem bántalmazott társaikkal.
Emellett megküzdési stratégiáikat – melyeket a számukra stresszt okozó helyzetben azért alkalmaznak, hogy általuk a pszichés jóllétüket helyreállítsák – kevésbé érzik hatékonynak, vagyis kevésbé érzik azt, hogy akár a kialakult helyzetet, akár saját érzéseiket meg tudnák változtatni. Mindez a bántalmazott gyermekek bűntudatát, tehetetlenségérzését fokozza. Ezzel párhuzamosan a megküzdési stratégiák közül gyakrabban alkalmaznak hosszútávon kevésbé konstruktív típusokat, mint amilyen a problémahelyzet elkerülése, érzelmeik elfojtása, tagadása, de előfordul a negatív események miatti rágódás, aggódás is. Mindez későbbi szorongásos, fóbiás, szomatizációs zavar, depresszió megjelenését valószínűsíti.

Az elutasítás, a közöny, a szeretetmegvonás következtében a gyermekek a düh, az elkeseredettség, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség mellett a remény, a vágy és a várakozás érzéseinek széles skáláját élik meg – a családban élni magányosan és kiszolgáltatottan, közben reménykedve várni a meg nem kaphatóra, az összetört lelkűek sajátja.

A szülői érzelmi bántalmazás a gyermekek életében folytonos harcot szül: a „születésük jogán jónak és szeretettnek lenni” érzésének hiánya az, aminek helyreállításáért, az anyai vagy apai áldás megszerzéséért folyik a végeláthatatlan küzdelem. Azért az áldásért, ami elengedhetetlenül szükséges lenne a szülőkről való leválás folyamatában.

Azonban a bántalmazó kapcsolat felett érzett bűntudat – amit a szülők alakítanak ki gyermekeikben a felelősségre vonásaik alkalmával –, a szülői elfogadás megszerzéséért folytatott kétségbeesett próbálkozás mintegy kötőanyagként a bántalmazó családhoz láncolja a gyermeket.

Sok esetben előfordul, hogy a gyermekek folyton visszatérnek a szülői házba a rég megérdemelt elismerés reményében, ezzel azonban megteremtik a lehetőségét, hogy a szülők ismét a legkegyetlenebb fegyverükhöz, a szavakhoz nyúljanak, és tovább rombolják gyermekeik önértékelését.

Az anyai szerep betöltése a legnemesebb feladatok közé tartozik. És ez valóban így van, hiszen a stabil, önálló, szeretni tudó és szerethető Én megszületését az anya megértő, támogató odafordulása teszi lehetővé a gyermek számára.

A korai anya-gyermek kapcsolat lenyomatait egész életünkben lelkünkben hordozzuk, függetlenül attól, hogy milyennek láttak bennünket csecsemőként, kisgyermekként, és ez a korai lenyomat az, amihez mint biztos kiindulási ponthoz visszatérünk önmagunk meghatározása, az önmagunkhoz való viszonyulás kialakítása alkalmával, mert ahogy Winnicott (1965) írja:

„Amikor a tükörbe nézünk, nemcsak magunkat látjuk, hanem azt is, ahogy anyánk tekintett ránk… Az én lényegében az anya szemeiben és arcán ismeri fel önmagát, és később az igazi tükörben, amely anyja arcát jeleníti meg.”

De éppen ebben a nemességben rejlik a legnagyobb felelősség is. Hiszen, ha a bántalmazás, a bántalmazó attitűd egyes megnyilvánulási formái, vagy a gyermek felé irányuló látszólag ok nélküli negatív érzések megjelennek az anya és gyermeke között fennálló törékeny kapcsolatban, akkor az a kapcsolatot az anyai „tükör”-szerepben megsokszorozódva rombolja szét. Mindez pedig olyan veszteségeket okoz, ami utólag csak nehezen pótolható.

Joggal érkezik a kérdés, mi késztet egy szülőt arra, hogy gyermekét ilyen megdöbbentő módon, és sok esetben a brutalitásig fokozódó mértékben utasítsa el?

Korábban ezeket a szülőket „rákos lelkűeknek” címkézték. Ma már a szakemberek differenciáltabban szemlélik a lehetséges okokat: a legtöbb esetben a tudattalanul kialakuló és zajló folyamatok hátterében a gyermek szükségleteivel kapcsolatos hamis elképzelések, a szülők hiányos tapasztalatai mellett a család rossz szociális környezetét, az anyai depressziót, a gyermek krónikus betegségét is megemlítik a bántalmazás okaként (Cicchetti és Valentino, 2005).

A transzgenerációs körre, vagyis a gyermekek felé irányuló bántalmazó viszonyulás generációról generációra történő átörökítésének veszélyére a legtöbb szakember felhívja a figyelmet. A bántalmazó szülők sok esetben maguk is bántalmazottak voltak gyermekként. A szülők, akik szintén szülői bántásban, elutasításban részesültek, a szülői áldás, elfogadás megszerzésének képtelenségét hagyják örökül gyermekeikre.

Szülő és gyermeke osztozik a magára hagyatottság és a hiány élményében, mely táptalajt jelent a családok életét megmérgező érzelmi bántalmazás megjelenéséhez. A családokban többnyire rejtetten és emberöltőkön átívelő, alattomosan pusztító problémáról van szó.

A bántalmazott gyermeki lét felismerése jelentheti az első lépést a transzgenerációs kör megtörésének folyamatában. Legalább ennyire fontos annak felismerése, hogy a szülőktől csak az esetek igen kis százalékában kapható meg a vágyott elfogadás, a feltétel nélküli szeretet, hiszen ők maguk is éppen ebben szenvedtek hiányt, emellett legtöbben bántalmazó attitűdjükre, viselkedésükre is „vakok”.
Ahhoz, hogy a szülői érzelmi bántalmazásban érintett gyermekek felnőttként „elég jó” szülőkké tudjanak érni saját gyermekeik számára, olyanokká, akik érzékennyé válnak a gyermekük valós szükségleteire, képessé arra, hogy észrevegyék a gyermek fejlődésében bekövetkező változásokat, figyelemmel legyenek gyermekeik pszichés határaira, és ehhez hangolják saját elvárásaikat, hogy egyedülállóságuk, megismételhetetlenségük gazdagító élményét megélhessék, a mindenkiben ott élő gyermek „elég jó” szülőjévé kell válniuk. Mindez pedig a belsővé tett bántalmazó szülő megszelídítésén, pozitív áthangolásán keresztül valósulhat meg. Az út végén pedig megkaphatják, amit oly kétségbeesetten vágynak: végül el tudják hinni és át tudják adni a következő generáció tagjainak az érzést, hogy:

Szerethető vagyok!

Irodalom:
Baker, A. L. J. (2009). Adult recall of childhood psychological maltreatment: Definitional strategies and challenges. Children and Youth Services Review, 31, 703–714.
Cicchetti, D., Valentino, K. (2005). An ecologiacal-Transactional Perspective on Child Maltreatment: Failure of the Average Expectable Environment and Its Influence on Child Development. In.: Cicchetti, D., Cohan, D. J. (szerk): Developmental Psychopathology. Risk, Disorder and Adaptation, 3. kötet. 129-203.
EJF (2006). A gyermekbántalmazás felismerése, megelőzése, kezelése. [online],  letöltés dátuma: 2010. március 23.
Forward, S. (1989). Mérgező szülők. Budapest: Háttér Kiadó
Herczog, M. (2007). Gyermekbántalmazás. Budapest: Complex Kiadó
Herman, J. (2003). Trauma és gyógyulás. Budapest, Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület Napier, A. Y. (1990). A törékeny kapcsolat. Budapest: Animula Kiadó
Winnicott D. W. (1965). Az egyén fejlődése és a család. Budapest: Animula Könyvkiadó

(A Mindennapi Pszichológia 2010. évi pályázatának díjnyertes dolgozata. A szerző a tanulmány születésekor az SZTE BTK Pszichológiai Intézet V. évfolyamos hallgatója)