– Holnap április elseje – mondotta Viktor.
– Te – szóltam –, most igazán valami újat kellene kieszelnünk.
Az Üllői úti diákszobában ketten tanácskoztunk. Bálintról volt szó, közös lakótársunkról, akit eddig sohase sikerült beugratnunk.
Járkáltunk a szobában. A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.
– Nem jó – torkoltuk le egymást. – Ez se jó. Új kell. Egészen új és meglepő.
Viktor rágyújtott kis angol pipájára.
– Megvan! – kiáltott. – Belebújsz ebbe a szekrénybe.
– No és?
– Aztán itt maradsz.
– No és?
– Aztán vársz.
– No és?
– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, amikor nem is sejti, hogy figyelik. Mit szólsz hozzá?–
– Nem rossz.
– Később lassan, kísértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan recsegteted a deszkákat. Halkan köhögsz is. A lámpát, mielőtt jön, eloltod. Én majd lesbe állok a folyosón, és jelt adok neked. Holnap szerda, vívóleckéje van, tíz felé jön haza.
Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk, gondosan megvizsgáltuk a nagy diófa szekrényt. Magas és tágas volt, egy széket is be lehetett tenni, kényelmesen elfértem benne. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a kukucskálólyukon keresztül mindent pontosan láthattam.
– Te – mondtam –, valami eszembe jutott. Ha nem lesz egyedül. És Jolánt is magával hozza?
– Annál jobb.
Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.
– És ha mindjárt lefekszik?
– Annál érdekesebb.
– És ha elmegy?
Viktor tollat ragadott, s a névjegyére írni kezdett: Kedves Bálint, várj bennünket, tizenegykor jövünk érted, csak leszaladtunk a kávéházba.
– Ezt a névjegyet – susogta–- holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát gyújt, okvetlenül meglátja.
Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zúgtak. Virágokat sodort a tavaszi vihar. Sütött a nap, esett az eső, az ég, mint egy hisztérika, kacagva hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a mellünkben, s mi is szerettünk volna sírni és nevetni.
A fejfájós, ideges délelőttöt végtelen délután követte. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem, nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Végül váratlanul jött az este. Kiderült. A nedves háztetőkön végigfeküdt a holdfény, s a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandúr.
A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett. Lesbe álltunk.
– Sápadt vagy – mondotta Viktor. –Talán félsz?
– Dehogy! – hencegtem.
Az olajlámpa ott égett az asztal közepén. Minden neszre eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Hol marad ily sokáig? Talán már nem is jön?
De berregett a csengő, élesen. Újra elfújtam a lámpát. Viktor kiszaladt a folyosóra, s egy pillanat múlva visszaosont.
– Itt van.
– Kicsoda? – kérdeztem az idegességtől bután.
– Bálint. No, menj már.
– Hová?
– Hát ide… a szekrénybe… De siess… Ne röhögj… Ha nevetni akarsz, harapj a zsebkendődbe…
– De…
– Siess, mert itt van…
Beültem a szekrénybe. Viktor pedig – nem tudtam, miért – rám zárta, aztán lábujjhegyen kisuhant. Ez nem így volt megbeszélve.
Egyedül maradtam. Hallottam a megereszkedő bútorok recsegését. Később csak a csönd reszketett.
Amint így vártam, valami nevetőinger fogott el, valami buta, erős és kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak, ordítsak, mint ott künn az őrjöngő áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.
De miért jött oly lassan? Talán félt? Szerettem volna már kijönni, de nem lehetett.
Megzörrent a kilincs.
Bálint meggyújtotta a lámpát, s közönyös arccal körültekintett. Észrevette a névjegyet. Elolvasta, leült.
„Milyen különös – gondoltam –, most azt hiszi, hogy egyedül van.”
Egy darabig élveztem a helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen, hatalmasan meredt elém a széles vállú, egészséges bácskai fiú. A lámpafény rásütött cigányos, fekete hajára. Meredt szemmel bámultam.
Gyanútlanul mozgott. Megtörölte homlokát. Azután vizet ivott. Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag és formátlan. Most nem is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csúnya. Szeme körül piszokszínű, hamuszürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr megnyúlik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk.
Már nem tudtam nevetni.
Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vizet ivott, ásítozott.
Ő most vár bennünket szegény, és hisz nekünk. Mi lesz: mi lesz, boldog Isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A fél óra régen elmúlt. Most már mozognom, recsegnem kellene.
Itt nem bírom ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle, és magamtól is. Vajon mit tesz? Hátha oly tekintet lövell szemembe – ide a kukucskálólyukra -, miben egy-egy egész emberélet titka van, és megőrülök tőle? Hátha elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha grimaszt csinál az arcával, egy szokott csúf, hideg grimaszt, amit mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimaszt, amibe ő már beletörődött, de az én hitemet megrendítené, és rögtön elfelejteném tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez a becsületes, ez a jó fiú, és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos, feltörné, kivenné pénzemet, zsebre dugná, előttem, lopva? Mindezt pedig látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, kettérepedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam. Vállaim közé húztam a fejem, s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt, és éreztem, hogy az egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem fölött, és akkor többé nincs menekvés.
A falióra fél tizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, mentsen meg valahogy, de nem bírok, nem merek. Megijednék, elájulnék a saját hangomtól.
Bálint készül hozzánk, a Pannóniába. Mosdik, öltözködik, fésűt, kefét vesz elő; a tükörbe pillant, és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a szobában. Ő, a hős, a főugrató, a csibészvezér fél? Árva báránykám, de halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtaját, de az ajtó be van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.
Várni, várni, várni kell.
De meddig?
Ez igazán a bolondok napja.
Csak az elbújtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver ravaszán pihentetve, áldozatára vár.
Végre felöltözködött, vette felöltőjét, elfújta a lámpát. Már indul. Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltűnt, a szekrénybe zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang szaladt ki, amit meg se hall. Kinyitja az ajtót, az előszobában van, itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor torkomszakadtából ordítozni kezdtem:
– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbújtam… segítség…
Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja:
– Te vagy?
A mellére borultam, és sírva fakadtam:
– Rossz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy féltem… Én vagyok az április bolondja…
– Már nincs április elseje – szólt, és megnézte a zsebóráját.
– 12 óra 2 perc. Április másodika van.
Reszkettem, mint a nyárfalevél, és nem mertem a szeme közé nézni.
Bálint vizet öntött a pohárba.
– Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled? – Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a kezem, és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett: – Marha! – mondta szelíden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: marha.
1908
