A hivatalos ukrán történetírás az ukrán állam kezdeteit a Kijevi Rusz megalapításáig, a 9. század második feléig vezeti vissza. Területe Oroszország nyugati részére, Belorussziára és a mai Ukrajna középső és nyugati vidékeire terjedt ki. A fiatal szláv állam lakossága a kezdetektől fogva a kereszténység ortodox ágát követte. Felbomlása már a 11. században, Bölcs Jaroszláv (1019–1054) halála után megkezdődött, de teljesen csak az 1240-es mongol inváziót követően esett szét. Azok a tartományok, amelyek túléltek a mongol és tatár hadak pusztításait, az Arany Horda vazallusaivá váltak.
Lengyel uralom alatt
A térség nyugati területei a 13. század végétől, 14. század elejétől kezdve fokozatosan a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség uralma alá kerültek. A mai Ukrajna déli része, a Krím-félszigettel együtt az Arany Horda, majd a Krími Kánság uralma alá tartoztak. A terület közigazgatásában megtartották a rutén nyelvet, ennek később fontos szerepe volt a modern ukrán és belorusz irodalmi nyelv kialakulásában. Az ukrán területeken élő nemesség zöme a 16. században még nagyrészt rutén származású és anyanyelvű, ortodox keresztény volt. Ám a lengyel civilizációs terjeszkedés eredményeképp az ukrajnai nemesség nyelvében és kultúrájában fokozatosan ellengyelesedett.
A kozákok és a hetmanátus
A mai ukrán identitás egyik alapját a zaporozsjei kozákság képzi. A kozákság gyökerei Kelet-Európának ebben a szegletében az Arany Hordáig nyúlnak vissza. Fő feladatuk, mint a székelyeknek, a határvédelem volt. Miután jelentős katonai erőnek számítottak többször is fellázadtak a lengyelek ellen, a 17. századig folyamatosak voltak a villongások. Mindez jól jött egy harmadik félnek, az oroszoknak, akik lengyel ellenes szövetségest találtak bennük. A kozák és az orosz hadak tehát együttes erővel elözönlötték a Rzeczpospolita keleti területeit. A kozák hetman, Hmelnyickij úgy gondolta, ha nem is teljesen egyenlő félként, mindenesetre a cár szövetségeseiként fogadtak hűséget Alekszej Mihajlovicsnak. Ezzel cseberből vederbe kerültek, az orosz uralkodó ezzel szemben nem szövetségeseiként, hanem alattvalóiként kezelte őket, teljes elnyomást gyakorolva rájuk.
Orosz, illetve osztrák fennhatóság alatt
A 17. századi lengyel–orosz küzdelmek után az 1667-ben Andruszovóban megkötött lengyel–orosz béke mérföldkőnek számított a térség történetében, az oroszok megszilárdították addigi hódításaikat. A szerződő felek a Dnyeper vonala mentén bal parti és jobb parti Ukrajnára osztották fel a területet: a bal parti rész került Oroszországhoz, a jobb parti pedig Lengyelországnál maradt.Területi szempontból a következő nagy változásra a 18. század második felében került sor. A lengyel–litván állam felosztásai során II. (Nagy) Katalin (1762–1796) megszerezte Belorusszia, Litvánia, Kelet-Lengyelország, valamint a mai Ukrajna középső területeit. A nyugati területek, Galícia és Bukovina a Habsburg-birodalom irányítása alá kerültek. Lengyelország teljes felosztása után az ukrán társadalom egészen más fejlődési utat járt be Habsburg-birodalom és Oroszország keretein belül. Amíg az orosz uralom alá került térségben üldözték az ukrán kultúrát is, addig a Habsburg-birodalomban, majd az Osztrák–Magyar Monarchiában teljesen más állapotok uralkodtak, és a 19. század közepétől megindult az ukrán kultúrának egy Lemberghez köthető felívelő szakasza.
Oroszok Ukrajnában, ukránok Oroszországban
Ukrajna soknemzetiségű köztársaság, a lakosság 78%-a ukrán. Az orosz nemzetiség aránya 17%, de a keleti és a déli régiókban ennél jóval nagyobb. Az oroszokhoz hasonlóan ukránok milliói az anyaország határain túlra kerültek, és jelentős a külföldön ideiglenesen vagy véglegesen munkát vállalók száma. Becslések szerint 2 millió fő ukrán dolgozik Oroszországban. Kárpátalján (de a Kárpátokon túl is) kb. 150 000 fő magyar él, főleg a síkvidéki területeken. Jórészt magyarlakta város Beregszász, a kárpátaljai magyarság legfőbb kulturális centruma, és jelentős a magyarok száma Ungváron és Munkácson is.
(Katkó Gáspár történész cikke alapján)