Károly Hauber Janus Pannonius művészetét mutatja be ebben a videóban. Beszél életéről, irodalomtörténeti helyéről, epigrammáról és elégiáiról (Pannónia dicsérete, Gryllushoz, Egy dunántúli mandulafáról, Búcsú Váradtól, Saját lelkéhez)…
Janus Pannonius a reneszánsz egyik leghíresebb költője, az első név szerint ismert magyar költő, politikus, humanista, 1459-től haláláig pécsi püspök. Verseit latinul írta. Janus Pannonius, magyarosan Csezmiczei János vagy Cesinge János (Janus – János / Pannonius – Pannóniai), (Csezmice, 1434. augusztus 29. – Medvevár, 1472. március 27.) római katolikus pap, pécsi püspök 1459-től haláláig, az első név szerint ismert magyar költő és humanista. Csezmiczei János (Ivan Česmički) néven született. Mátyás király korában élt, latin nyelven írt. Horvátországban született, de Nagyváradon tanult, ahol anyjának, Vitéz Borbálának testvére, Vitéz János volt a püspök, aki nagybátyja és védnöke volt, Mátyás nevelője, a magyar humanizmus megteremtője, aki nemcsak az egyház első embere volt, hanem egy időben az egész magyarországi politika irányítója is.
1447-től Ferraraban, Veronese magániskolájában tanult, majd 1454-től a padovai egyetemen jogi tanulmányokba kezdett. Diplomáciai, politikai tevékenysége mellett élete végéig írt verseket. Költészetének anyaga, nyelve és hangulata az itáliai humanizmusból eredeztethető, verseinek világképe a humanizmus szellemében alakult ki. Nagyra értékeli a földi életet, a békét, a kultúrát, a természetet és a költői halhatatlanságot.
Janus Pannonius és a humanizmus
Humanistáknak eredetileg a humán tudományok (grammatika, retorika, történelem, költészet, erkölcsfilozófia) oktatóit nevezték az itáliai egyetemeken. Magyarországon az egyetemalapítási kísérletek (1367: Pécs, 1395: Óbuda, 1467: Pozsony) kudarcai következtében a humanista szellem hatása az itáliai (később a bécsi és krakkói) egyetemeken tanult hazaiak és a Mátyás király udvarában megfordult külföldiek (pl. Callimachus, Galeotto Marzio, Antonio Bonfini, Regiomontanus) tevékenysége nyomán terjedhetett. Bár a magyarországi humanista kultúra az itáliai szoros követését mutatja, széles körben a 15. század második felében még nem hatott, sőt a kolostori irodalom gazdag emlékei éppen a Mátyás halála utáni évtizedekből maradtak ránk.
Janus Pannonius (1434-1472) a késő-középkori magyar kultúrának ezt a kettősségét és az új eszmék hazai viszonzatlanságának gyötrelmét élte meg. Nagybátyja Vitéz János, Mátyás nevelője, később kancellár és esztergomi érsek 1447-ben Itáliába küldte tanulni a még szinte gyermek Janust, aki a ferrarai és padovai évek, valamint itáliai utazásai során barátokra tett szert, s itt vált költővé. Megismerkedve az ókori latin és a kortársi költészettel, még Itáliában csaknem négyszáz költeményt, főleg epigrammákat írt. A költői hagyományt átélve szatirikus hangú és erotikus témájú epigrammák sorában bizonyította, hogy leleményben és verselési technikában nem marad el mintáitól. 1458-ban hazatérve életkörülményeiben és költészetében is alapos változás mutatkozott. 1459-ben pécsi püspök lett, majd fontos közéleti tisztségeket töltött be Mátyás környezetében. 1465-ben királyi követként Velencében és Rómában járt. Édesanyja meghalt (1463), maga is sokat betegeskedett, s a hatvanas évek végén politikai befolyása is csökkent. 1471-ben a király elleni összeesküvés egyik fő szervezője lett, majd menekülésre kényszerült. Eközben érte a halál a Zágráb melletti Medvevárban.
Életének eseményeit költői átéléssel tökéletesre csiszolt versekben örökítette meg. 1458-59-ben búcsúversében (Abiens valere iubet sanctos reges, Waradini, Búcsú Váradtól) mindenekelőtt a város kulturális értékeitől vett búcsút, anyját mély fájdalommal siratta el (Threnos de morte Barbarae matris, Siratóének anyjának, Borbálának halálára), magányra kényszerítő betegségéről az elmúlás sejtetésével számolt be (Blasio militanti Ianus febricitans, A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak, De se aegrotante in castris, Mikor a táborban megbetegedett), római követsége kapcsán pedig ifjúkori szatirikus hangján írt epigrammákban gúnyolta a pápát (Quare nunc, ut quondam, summarum Pontificum testiculi non explorantur, Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan?). Életével és költészetével számot vetve az antik költőktől örökölt tudattal nyilatkozott versei jelentőségéről (Laus Pannoniae, Pannónia dicsérete), fájdalommal írt műveinek hazai visszhangtalanságáról (De amygdalo in Pannonia nata, Egy dunántúli mandulafáról), s az Itáliában divatos neoplatonizmus gondolatait magáévá téve verselte meg a lélekvándorlás tanát (Ad animam suam, Lelkemhez).
Janus Pannonius latin nyelven írta műveit, s műveltsége görögből készített latin fordításaiban (Démoszthenész, Homérosz, Plutarkhosz) érvényesült. A szellemi környezetében élt írók-költők (Garázda Péter, Megyericsei János, Váradi Péter, Vitéz János és mások) művei mutatják, hogy a magyarországi humanizmus nem volt teljesen elszigetelt jelenség.
Búcsú Váradtól
Latinul íródott ez a dal. A reneszánsz műveltség még nem terjedt el Magyarországon, így csak latinul íródtak a versek. Nagyváradról ment fel a költő Budára Mátyáshoz, és valószínű, hogy ezen az úton keletkezett ez a vers. Ez a vers az első Magyarországon született humanista remekmű. Valódi élmény áll mögötte, újszerű, könnyed és természetes. Ellentétes hangulat a kedves emlékek és a várható élmények között. A vers felépítését különböző motívumok és értékek szembenállása határozza meg. Az első három versszak a Nagyvárad körüli téli tájat ábrázolja, mint egy elképzelt világ. Refrén által sürgeti az utazás színhelyét. Utána lévő négy strófa visszatér a jelenbe, Nagyváradra. A jövő, a jelen, a múlt keresztezi egymást. Gyors, pattogó ütemű. Szorong, fél az utazástól. Később feloldódik, ami ellentétek sorozata. A félelmét vidámság, derű és reménykedés váltja fel. A refrén fokozza az érzelmi tartalmat. Majd ismét visszahúzódik a város gondolatától. A múlt visszasírása s a jövő reményei között felerősödik a jelen szomorúsága. A végén már könyörög Szent Lászlónak és a segítségét kéri az utazás alatt. A végső fohász visszakapcsol a verset indító szorongó érzésekhez. A humanista világnézetű ember értékrendjét is kifejezi a vers.
Pannónia dicsérete
Epigramma: A bölcs gondolatot, szellemi gúnyt, fontos igazságot tömören összefoglaló, gyakran csattanóval végződő, viszonylag rövid versek neve, a disztichonforma már nem feltétlen követelmény.
A vers epigramma. Büszke volt saját magára, hogy az ő munkássága nyomán valósodott meg a humanizmus Magyarországon. Nem a hazájára büszke, hanem a hazája legyen rá büszke. Maga kívánt a versének a hőse lenni. Eddig csak Itáliában voltak költők, írók, de most már Magyarországon is vannak szép dalok. Ezért igen becsülheti hazája, hogy fölhozta a kultúrát az európai szintre. Latinul írt verseit dicséri. Azonos szófajú szavak összehúzhatok a négy sorban. A vers középpontja a Hazám, ezt nevezzük aranymetszetnek. Tudatosan rakja a vers közepébe.
Egy dunántúli mandulafáról
Epigrammaformába sűrített elégia. Első négy sorában a költészettel kapcsolatos mitológiákat említ. A második négy sorban egy Magyarországon kora tavasszal kivirágzott mandulafát említ. A költő tudja, hogy ez elhamarkodott volt, és a tél megöli a virágot. Önmaga áll a jelkép központjában, mert ő hozta az eszméket, de lehet, hogy túl korán.
