Magyar irodalom – A népballadák (bevezetés)

A ballada, a ballada szerkezete — H. Szomolai Andrea

A magyar népköltészetben a mesék mellett a legkiemelkedőbb alkotáscsoport a balladáké. Jelen kötetünkben csak a szövegek bemutatására vállalkozhattunk, noha szövegektől elválaszthatatlanok a dallamok. A nép ajkán mindig együtt él a kettő. A balladák szövege azonban önmagában is teljes, szép, gyönyörködtető.

A magyar népballada iránti tudatos érdeklődés a székely népballadák felfedezésével kezdődött. Gyulai Pál felhívása és a Barcsai-ballada közzététele 1852-ben megsokszorozta a kutatókedvet, és egymás után kerültek napfényre a korábban ismeretlen alkotások, balladatípusok.

A rendszeres történeti vizsgálódások, kutatások napfényre hozták az ennél korábbi, a 18. századból, illetve a 19. század elejéről származó balladafeljegyzéseket, főleg kéziratos énekeskönyvekből. A sárospataki diák-melodiárium (1789) őrizte meg A gunaras lány balladát; 1813-as datálású a Szeretet próbája típusú ballada, amelyet Pálóczi Horváth Ádám gyűjteménye örökített ránk. Ugyanebben a kollekcióban található a Váradi basa vendégsége c. történeti eseményekre utaló ballada is. A történeti énekek iránti érdeklődés a balladakutatás szempontjából igen fontos volt. A Hasznos Mulatságok 1825-ben megjelent cikke az epikus énekek közül a történeti vonatkozásúakat emelte ki, és ezzel mintegy az első elméleti igényű balladakutatásra irányuló tanulmánynak tekinthetjük, amely a valóság és a folklór összefüggéséből indult ki.

A balladakutatás történetét figyelve számolni kell azzal a ténnyel, ami a műfaj szerepét közvetve mutatja. A felvilágosodás századában keletkezett nagyszámú kéziratos énekkönyvben található históriás énekek, névtelen vagy ismert költők elbeszélő énekei és szerelmi dalai között balladát kis számban találunk.

A 19. század elején a népköltészet fogalmi kérdései tisztázatlanok voltak. Az ebből az időszakból származó gyűjteményektől, leírásoktól nem kérhetjük számon a későbbi idők szakmai elvárásai szerint meghatározott balladát, illetve balladaelméletet. Ebben az időben a népszerű énekköltészet egységes kategóriát jelentett. Ehhez hozzá kell venni azt is, hogy az idegenből fordított szövegeket is magyar dalokként vették be a gyűjteményekbe. Az Auróra, Remény, Hasznos Mulatságok, később a Koszorú hasábjain előbb jelentek meg svéd, dán, orosz, szerb, német, skót balladák, mint magyarok. Ezek a fordítások azonban felhívták a figyelmet egy másfajta, addig még nem ismert műfajnak, a balladának a létére. Szerelmi, családi konfliktusú vagy történelmi nevekhez kapcsolt elbeszélő énekekről már 1825-ben a Hasznos Mulatságok névtelen cikke összegzést ad (1825. I. 50–55). De az is köztudott, hogy a 19. század első felében a költők tudatosan fordultak az idegen mintákhoz. Vitkovics a szerb balladafordításoknak köszönhetően megismertette a magyar olvasóközönséget a ballada műfaji jegyeivel. Műveltségének következménye az is, hogy egy ún. „népies” balladamodort alakított ki. Ugyancsak a 268történeti balladák iránti érdeklődést bizonyítja Gyulai Pálnak a Szilágyi és Hagymási balladára vonatkozó feljegyzése 1845-ben – írja Szabó T. Attila (Kallós 1970: 8).