A nyolcadik kontinens a geológusok szerint Zélandia, más néven Tasmantis vagy új-zélandi kontinens nagyrészt a tengerszint alatt fekvő kontinenstöredék a Csendes-óceán délnyugati részén. Mintegy 60-85 millió éve szakadt el Ausztráliától, amellyel együtt kb. 85-130 millió éve vált külön Antarktikától. Egyes feltételezések szerint 23 millió éve teljes területét tenger boríthatta, és területének 93%-át ma is víz borítja.
Leírás
Zélandia területe 3,5 millió km², több, mint Grönlandé vagy Indiáé, és majdnem a fele Ausztrália területének. A hosszúkás alakú kontinens északon Új-Kaledóniától (déli szélesség 19°) délen Új-Zéland szubantarktikus szigeteiig (déli szélesség 56°) nyúlik, ami megfelel Skandinávia északi csücske és Kréta távolságának. A legnagyobb szárazföld Új-Zéland, ezt követi Új-Kaledónia.
A kontinens tengerszint alatti területének főbb részei a Lord Howe-hát, a Challenger-plató, a Campbell-plató, a Norfolk-hátság és a Chatham-hát. Hozzá tartozik továbbá a kisebb kiterjedésű Louisiade-plató, Mellish-hát, Kenn-plató, Chesterfield-plató és Dampier-hátság.[5] A különállónak látszó Gilbert-fenékhegy (Fiordlandtól északnyugatra) szintén Zélandia része,[6] ugyanakkor a Bollons-fenékhegy (a Chatham-szigetektől délre) kapcsolata Zélandiával egyelőre nem tisztázott.
Zélandia tengerrel borított részein jelentős halászmezők találhatók, és itt fekszik Új-Zéland legnagyobb földgázmezője is (Taranaki partjai mentén). A Déli-szigettől délre az 1960-as évek óta kutatnak kőolaj után, mindeddig kevés sikerrel. A tengerfenék ásványkincsei között található vastartalmú homok, vulkáni eredetű fémszulfidok, ferromágneses gumók.
Geológia
Zélandia déli része
Zélandia alapvetően két, közel párhuzamos gerincből áll, amelyek között egy inaktív hasadékvölgy húzódik. A gerinceket kontinentális kéreg alkotja, azonban mivel az vékonyabb a szokásosnál (csak mintegy 20 km vastag), néhány sziklás kis sziget kivételével nem érik el a tengerszintet, hanem csak mintegy 1000-1500 m-re emelkednek a mélytengeri síkság fölé.
Mintegy 25 millió éve Zélandia déli része (amely a Csendes-óceáni-lemezen helyezkedik el) az alpi-vető mentén elkezdett elcsúszni az északi részhez képest (amely az Ausztrál–Indiai-lemez ausztrál részén fekszik). Az ennek eredményeként létrejött, mintegy 500 km-es elmozdulás jól látható a geológiai térképeken.[9] Ugyanezen elmozdulás nyomán szakadt meg az Új-Kaledóniai medence és a Bounty-árok folytonossága.
A lemezhatár mentén kialakult feszültség hatására emelkedett ki a Déli-Alpok hegylánca. Az erózió miatt a hegység magassága csak csekély mértékben tükrözi a teljes függőleges elmozdulást. Északabbra, a Csendes-óceáni-lemez alábukása kiterjedt vulkanizmust hozott létre, például a Coromandel-félszigeten és a Tapuo vulkáni területen. Az ehhez kapcsolódó szétsodródás és szubdukció nyomán keletkezett a Hauraki-árok, később a Whakatane-árok és a Wanganui-medence.
A kontinenstöredék területén ezt megelőzően, a Gondwanáról való leszakadás előtt, alatt és után is működtek tűzhányók. Bár Zélandia mintegy 6000 km-t sodródott a földköpenyhez képest azután, hogy elszakadt Antarktikától, ezen vulkánok anyagának összetétele mégis hasonló a szétválás előtt a közelükben fekvő ausztráliai és antarktiszi területekéihez.
E vulkánosság nyomai számos helyen fellelhetők a kontinens területén, bár jellemzően kis mennyiségben. Ez alól csak a Banks- és Otago-félszigetet felépítő pajzsvulkánok jelentenek kivételt. Ezenkívül több kisebb területen zajlott vulkanizmus a késő kréta és a kainozoikum egész folyamán, ám ennek okai máig sem tisztázottak. A miocén során Zélandia északi része (Lord Howe-hát) áthaladhatott egy forró folt felett, létrehozva ezzel a Lord Howe-fenékhegyláncot.
