Ezt a mesét a Magyar Mikulásközpont „Ahonnan a profi Mikulás jön” című honlapján találtuk. Szerzője a Mikulás Központ egyik betűvető manója. Sok más mese és vers is vár Rátok az oldalon, keressétek fel!
A nagy kérdés
Marci mindig is kíváncsi kisfiú volt. Épp, hogy elkezdett beszélni és kimondta, hogy „anya” és „apa”, a következő szava máris azt volt, hogy „Miért?”.
Lássuk be, nagyon jó kis szó ez. Sok mindent meg lehet tudni a világról, ha sokat kérdezünk.
Marci gyakran tesz fel kérdéseket, mert nagyon érdekli őt, hogy a dolgok miért és hogyan történnek. A Mikulással kapcsolatban is több száz kérdés merült már fel az évek során a kobakjában. Szerencsére apa és anya eddig mindig tudta a választ. Ma reggel viszont egy olyan dolog kezdte őt foglalkoztatni, ami bizony őket is meglepte.
– Anya, apa! – kezdte. – Miért nem jön a Mikulás mindennap? Mi a csudát csinál tavasszal, nyáron és ősszel? Akkor is piros ruhát visel? És mit csinálnak a rénszarvasok, ha épp nem kell repülni? Mi történik a szánnal? És mit csinálnak a manók egész évben? Vajon az történik, hogy egyetlen téli estén át szorgalmasan dolgozik a Mikulás és csapata, aztán pedig csak lustálkodnak egész évben?
Apa és anya összedugták a fejüket.
– Háát, Marci, ezek nagyon jó kérdések. Az biztos, hogy a Mikulás tudja, hogy a gyerekek egész évben hogyan viselkedtek, vagyis ő és a manók egy része bizonyára ezzel foglalkozik az év többi napján is, de a többi kérdésedre bizony nem tudunk egészen pontos választ adni.
– De én tudni szeretném a válaszokat! Engem ez nagyon érdekel! – Marci pityeregni kezdett.
– Tudod mit, Marci? – mondta anya. – Próbáljunk ki valamit! Este, mielőtt elaludnál, hunyd be a szemed és gondolj nagyon erősen a kérdéseide. Lehet, hogy álmodban megkapod a válaszokat.
Marci aznap izgatottan bújt ágyba. A gondolatai csakis a nagy kérdés körül jártak. Szerencsére hamar elaludt és álomba is szenderült.
Egy gyönyörű erdőben találta magát. A Nap melegen sütött, harapnivalóan friss volt a levegő, vidáman csicseregtek a madarak. Egyszercsak ütemes fűrészelés hangja ütötte meg a fülét: Nyik-nyak, nyik-nyak… – hallatszódott a fák mögül. Kíváncsian elindult a hang irányába.
Egy tucatnyi szorgos manót pillantott meg. A manók zöld kisinget, rövidnadrágot és kalapot viseltek. A zoknijuk természetesen a manókra jellemző piros-fehér csíkos zokni volt. A legkisebb manó épp letette a fűrészt és elkiáltotta magát:
– Vigyázz, dől a fa!
A többi manó félreugrott.
Kicsit távolabb újabb manókat pillantott meg Marci. Ők is hasonlóan voltak felöltözve, de ők nem vágták a fákat, hanem épp ellenkezőleg, újakat ültettek. „Aha – gondolta Marci –, biztosan ők gondoskodnak az utánpótlásról, arról, hogy mindig legyen elegendő fa az erdőben.”
Marci tekintete ismét a favágókra szegeződött. Az imént kivágott fáról levágták az apróbb gallyakat, majd a törzset egy szekér felé húzták.
„Hoppá! – mondta magában Marci – Ez nem is szekér, hanem egy szán, amit rénszarvasok húznak és siklik a füvön. De érdekes! Biztos nem lesz baj abból, ha követem. Kíváncsi vagyok, hogy hova mennek.”
Marci feltűnés nélkül a szán nyomába eredt. Pár perc elteltével egy aranyos kis műhely előtt álltak meg. A műhely körül szép rendben sorakoztak és száradtak a korábban kivágott fatörzsek. Marci észrevétlenül bekukucskált a műhely ablakán. Szorgosan dolgozó manókat látott odabent. Ők is csíkos zoknit viseltek és zöld kötényke volt rajtuk. A falakon különböző apró szerszámok lógtak: kisfűrész, gyalu, fúró, kalapács, szögek, mérőszalag és még egy csomó famegmunkáló eszköz, amit Marci soha életében nem látott. A manók kezei közül gyönyörű ajándékok kerültek ki: fakockák, pörgettyűk, favonatok és még számtalan egyéb szebbnél szebb faragott apróság sorakozott a műhely egyik sarkában. Marci naphosszat tudta volna nézni, hogy mi folyik odabent, de nagy volt benne a kíváncsiság, hogy vajon mi minden van még itt a közelben.
Körbenézett és újabb műhelyeket pillantott meg. Mindegyik ajtaja nyitva volt. A műhelyekben gyönyörű szánok sorakoztak. Tucatnyi manó dolgozott körülöttük: javították, festették, olajozták őket. Marci hallotta, ahogy az egyik manó azt mondja a többieknek, hogy „Lassan indulhatunk a próbaútra, csak be kell fogni két erős rénszarvast a szán elé”.
A rénszarvasok a szomszédos istállóban pihentek. Itt is sok-sok manó tüsténkedett: takarítottak, friss vizet, szénát és répát adtak az állatoknak. A manók is és rénszarvasok is nagyon vidámak voltak, jókedvűen beszélgettek egymással.
Marci itt sem maradt sokáig, vitte őt tovább a lába, no meg a kíváncsisága. Egyszercsak egy újabb épülethez ért, ahol az alábbi felirat állt az ajtó fölött: „Tudósok”. No, ide is bekukucskált. Az összes manó szemüveget viselt, és nagyon-nagyon okosnak néztek ki.
Az egyik asztalnál térképeket tanulmányoztak, hogy felkészíthessék a rénszarvasokat a következő repülésre. Azt nézegették, hogy hol épültek mostanában új városok, hidak, utak, magas épületek.
Egy másik csapatnyi manó az időjárást vizsgálta, folyamatosan követték az előrejelzéseket. Az ő feladatuk az, hogy kiszámolják, hogy az ajándékosztás estéjén lesz-e hóvihar vagy szélvihar. Ha a számításaik szerint várható időjárási nehézség aznapra, arról mindenképpen értesíteniük kell a Mikulást.
A harmadik asztalon rengeteg papírt látott Marci. A tudós manók itt azt követték nyomon, hogy hol születtek az elmúlt évben gyerekek, illetve van-e olyan gyerek, aki tavaly óta más városba költözött. A Mikulásnak ugyanis minden egyes gyerek hollétéről tudnia kell, senki sem maradhat ki.
A következő épület a postaközpont volt. „Na – gondolta Marci –, decemberben itt biztos nagy a nyüzsgés, de lefogadom, hogy ilyenkor, nyáron semmi sem történik itt.”
Mekkorát tévedett! Itt is egy csoportnyi manó tüsténkedett. A már feldolgozott régebbi leveleket rendezgették, válogatták, majd pedig gondosan zsákokba tették. Egyes manók söprögettek, mások a polcokat törölgették. Egyértelműen készülődtek az idei télre.
Marci tovább sétált. „Húha, ez valamiféle iskola lesz” – gondolta. A következő épületre nagy betűkkel fel volt festve, hogy ‘Manóképző’. Sok kicsi manó ült az egyes termekben. Marci mindegyik osztályba bekukucskált.
Az elsőben épp szaloncukorkészítést tanultak. Mindegyik kismanón kötény, cukrászsapka, kezükben fakanál. Lelkesen kevergettek valami csokoládészerű krémet.
A második a varróosztály volt. Itt zsákokat készítettek. A manótanár pontos utasításokat mondott, hogy mitől lesznek a zsákok szépek és jó strapabíróak.
A harmadik teremben az ajándékok fajtáiról és a különböző csomagolási módszerekről tanultak. A mai órán arról beszéltek, hogy hogyan kell szép szalagokat fonni.
A negyedik teremben egy hatalmas szarvas volt a táblára rajzolva és a manótanár éppen azt magyarázta a kismanóknak, hogy hogyan kell megfelelően gondozni a rénszarvasokat.
Az utolsó terem tűnt a legizgalmasabbnak. A manók itt azt tanulták, hogy hogyan kell a gyerekeket észrevétlenül megfigyelni és a jó viselkedésről a Mikulásnak aztán beszámolót írni.
„Te jó ég! – gondolta Marci. – Itt mindenki mennyire komolyan veszi a dolgát! Nincs itt semmiféle lustálkodás. Most már látom, hogy a manók egész évben szorgalmasan dolgoznak és tanulnak. De vajon mit csinál a Mikulás?”
Megpillantott egy aranyos kis kunyhót. Pontosan úgy nézett ki, mint a mesekönyvekben rajzolt Mikulás-házikó, csak éppen nem nem füstölt a kémény és nem volt hó a háztetőn. Érthető, hiszen nyár volt. Marci bekukucskált. Egy zöld ruhás embert pillantott meg. Ősz volt a haja, ősz a szakálla, szemüveget viselt és jókora pocakja is volt.
„Ez csak a Mikulás lehet – mondta magában. – Ezek szerint nyáron zöld ruhát visel. De lássuk csak, mit csinál.”
A Mikulás a figyelőmanók friss beszámolóit olvasgatta. Az asztal közepén tornyosult a sok-sok jó gyerekről szóló írás, az asztal sarkán pedig jóval kevesebb számú papír hevert, azok a rossz viselkedésről számoltak be. A Mikulás épp ezeket lapozgatta. Csóválta is a fejét és dörmögött valamit alig hallhatóan a szakálla alatt.
Marci nagyon kíváncsi lett, hogy vajon róla milyen beszámolót írtak a manók. Mindenképpen meg akarta tudni, ezért gondolkodás nélkül bekiabált az ablakon keresztül:
– Szia Mikulás, kérlek áruld el, hogy rólam mit olvastál!
Ezzel azonban megtört a varázs. Véget ért az álom, és Marci felébredt.
Álmosan dörzsölte a szemét. Kicsit el volt keseredve, hiszen nem tudott beszélni a Mikulással. Mégis izgatottan szaladt szüleihez.
– Anya, apa, képzeljétek, hol jártam álmomban! Most már szinte mindent tudok a Mikulásról és a manókról. Figyeljetek, elmondom, hogy mennyi dolguk van egész évben…
