Lakosságcsere
A csehszlovák–magyar lakosságcsere a második világháború utáni években született államközi egyezmény, amelynek értelmében felvidéki magyarok tízezreit telepítették át Magyarországra, és ezzel egy időben magyarországi szlovákok települtek át Csehszlovákiába. Több esetben a Németországba kitelepített német vagy sváb lakosság helyére is kerültek felvidéki magyarok.
Kitelepítés
A kitelepítés olyan tevékenység, melynek során egy állami hatóság egy terület lakosait vagy azoknak egy részét ideiglenesen vagy véglegesen más lakhelyre költözteti, illetve az önként kiköltözött vagy más módon kiköltöztetett lakosokat nem engedi vissza lakhelyükre. Ezt hívjuk deportálásnak.
Deportálás
A szlovákiai magyarokat az 1945 és 1947 közötti időszakban sújtó esemény, amely során magyarok ezreit hurcolták csehországi kényszerközmunkára. A deportálásokat a csehszlovák köztársasági elnök 1945. okt. 15-én kiadott 88/1945-ös számú rendelete tette lehetővé, amely a csehszlovák állampolgárok, ill. lakosok közmunkára való behívásáról rendelkezett. A rendelet érintett minden 15–55 év közötti férfit és 18–45 év közötti nőt, de a kivételek felsorolásával lehetőséget adott a felmentésre. A gyakorlatban azonban ezek a kivételek nem vonatkoztak a német és a magyar nemzetiségű lakosságra, amellyel szemben a „toborzás” helyett sokkal inkább a kényszerítés eszközét alkalmazták. A deportáltak zöme 1947–1948 folyamán engedély nélkül, 1949. jan. 1-jét követően pedig a hivatalosan szervezett transzportokkal hazatért, kb. 10%-uk azonban Csehországban maradt, s leszármazottaik máig ott élnek. A hazatértek jelentős többsége visszaköltözhetett saját lakásába, visszakapta a házát, de az időközben szlovák kolonistáknak kiutalt házaikba nem térhettek vissza. A deportáltak jelentéktelen összeget kaptak ún. kárpótlás keretében, amit 1953 nyaráig vehettek át.
A csehszlovák hatóságok 1946-ban sajátos módszerrel 450 ezer szlovák nemzetiségű, illetve származású személyt írtak össze Magyarországon. A túlzó adatokkal az áttelepülésre toborzó csehszlovák különbizottságnak is szembesülnie kellett. Az 1946. március 4. és május 27. között a lakosságcsere-egyezmény által biztosított toborzó akció eredményeként 90 090 személy jelentkezett a csehszlovákiai áttelepülésre. Ez a szám utólag további 7 520 jelentkezővel egészült ki. Ezzel megegyező időben, amennyiben a magyar fél elzárkózik a tárgyalásoktól, úgy a csehországi deportálások és a folytatódó lefoglalások, jogfosztások alkalmazásával valósul meg a kérdés megoldása. Mindezek mellett a kikényszerített 1946. február 27-i csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény Magyarország szempontjából kétségkívül rendkívül előnytelen megállapodást jelentett. A csehszlovák állam biztosította a maga számára a jogot a magyarországi szlovákok toborzására Magyarország területén. Ugyanakkor szabad kezet kapott azoknak a csehszlovákiai magyaroknak a kijelölésére, akiknek a lakosságcsere keretében Magyarországra kellett távozniuk. A csehszlovák hatóságok 1946 augusztusának közepére készültek el a kitelepítésre kijelölt csehszlovákiai magyarok névjegyzékével. Az egyezmény V. cikkelye a számításba vehető 105 047, az úgynevezett háborús bűnösként az egyezmény VIII. cikke alapján áttelepítendőkkel együtt pedig 181 512 személy nevét tartalmazta.
A Szlovák Belügyi Megbízotti Hivatal által 1946. június 17-én meghirdetett úgynevezett reszlovakizációt, valamint az otthonaikból elűzött és földjeiktől megfosztott magyarok helyére történő szlovák betelepítést tekintették a magyarkérdés végleges megoldásához szükséges megfelelő belpolitikai eszköznek. A szlovákiai magyarok legnagyobb tömegeit érintő akció során több mint négyszázezer ember nevében adtak be reszlovakizációs kérvényt, amelyet akkor lehetett benyújtani, ha az illető vállalta a szlovák állampolgárságot identitásának megtagadása mellett. Az 1946. június 17. és július 1. között kijelölt kéthetes reszlovakizációs időszakban 108 387 család, összesen 352 038 személy kérte szlovákká nyilvánítását. Az 1948-ban lezárult akció végén a 410 820 kérelemből hivatalosan 282 594 személy szlovák nemzetiségűvé nyilvánítását engedélyezték.
Bár az egyezmény jóváhagyására már 1946 elején sor került, a lebonyolítás csak 1947 áprilisában kezdődött el a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok cseréjével. A magyar fél kezdettől fogva nagy súlyt helyezett a magyar szempontból előnytelen szerződés végrehajtása során a személyi és vagyoni paritás betartására, így kívánva megelőzni azt a csehszlovák szándékot, hogy különböző eszközökkel a lakosságcserét a szlovákiai magyarság elűzésére használja fel. Ennek ellenére a kölcsönösséget nem sikerült betartani: a lakosságcsere keretében szülőföldjét elhagyni kényszerülő 76 616 szlovákiai magyar kitelepített után összesen 16 ezer hold termőföld és 15 700 lakóház, a 60 257 szlovák áttelepülő után Magyarországon viszont mindössze 15 ezer hold föld és 4 400 lakóház maradt.
