A videók a magyarországi tanmenetet követik, sokszor nincsenek összhangban a szlovákiai tananyaggal.
Nem pótolják a tanári magyarázatot, de ha valami elsiklott, kimaradt vagy érthetetlen volt a tanórán, segíthetnek.
Történelem – A fasizmus Olaszországban Tanár: Boda Ádám
Olaszország hiába fejezte be az első világháborút a győztesek oldalán, nem tudta megvalósítani eredeti célkitűzéseit. Nagyravágyó terveihez képest a békekonferencián csak szerény területgyarapodást ért el. Az olasz közvélemény ezt „ellopott győzelemnek” érezte, és a békefeltételek okozta elégedetlenséghez hozzáadódott az ország gazdaságát sújtó válság (államadósság, hiperinfláció) hatása is. Az elégedetlen és ingerült közhangulatban ugyanúgy megjelentek a kommunista és anarchista elképzelések, mint a vesztes országokban; északon az emberek a gyárakat, délen a nagybirtokokat kezdték elfoglalni.
Ekkor kapott szerepet az egykori frontkatonák által alapított szélsőjobboldali szervezet (Olasz Harci Szövetség, 1919), amely rövidesen országos hálózatot épített ki. A katonákból toborzott csoportok tagjait feketeingeseknek nevezték, élükön Benito Mussolini állt. A mozgalom gyorsan növekedett, 1921-ben párttá szerveződtek Nemzeti Fasiszta Párt néven. A fasiszták a rend és a jog védelmezőjének tüntették fel magukat, és erőszakosan léptek fel a gyár- és földfoglalók ellen. A mozgalom számos olasz várost ellenőrzése alá vont, majd Mussolini 1922. október végén hívei élén Nápolyból Rómába vonult (marcia su Roma: ’menetelés Rómába’). A látványos erődemonstráció és a fenyegető polgárháború hatására III. Viktor Emánuel király Mussolinit nevezte ki miniszterelnökké.
Mussolini számos intézkedéssel erősítette meg a saját és pártja hatalmát. A feketeingesek mozgalmából az egész államot átfogó tömegpártot szervezett, és fokozatosan felszámolta a demokratikus parlamentarizmust (1924). Mussolini felhatalmazást kapott, hogy parlament nélkül, törvényerejű rendeletek útján vezesse az országot, ezzel egy kézbe vette a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, valamint a fasiszta párt vezetői tisztségét. Megerősödött hatalmát jelezte, hogy ekkortól már nem miniszterelnöknek, hanem ducénak (ejtsd: ducse, jelentése: vezér) nevezték. Mussolini hatalmának megnövekedése az állami propagandában is tetten érhető volt: a duce személye körül látványos személyi kultusz (vezérkultusz) alakult ki, amely az állam minden tevékenységét Mussolinihez kötötte. Így neve összeforrt a fasiszta rendszerrel.
