„Úgy érzem, könnyebb dolog megcsinálni a piktúrát, mint róla írni, vagy csevegni.”
Ady Endre barátja, a Nyolcak művészcsoport alapítója és vezetője (1907–1912), a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) alapító tagja (1908), a század első éveiben a radikális polgári értelmiség egyik meghatározó, vezető személyisége volt Kernstock Károly festőművész, grafikus. 150 éve ezen a napon látta meg a napvilágot.
Otthona a progresszív, forradalmi írók és társadalomtudósok (pl. Bölöni György, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem stb.) híres találkozóhelye.
A Képzőművészek Új Társasága (KUT) tagja és Művésztanácsának elnöke. Az őszirózsás forradalom idején a Nemzeti Tanács tagja (1918), a Tanácsköztársaság alatt művészeti kormánybiztos (1919), a bukás után Berlinben élt (1919–1926), hazatérése után Budapesten és Nyergesújfalun alkotott, szabadiskolát alapított.
Művészi pályafutása kezdetén szocialista eszméket tükröző, realista és naturalista stílusban festett képeit barnákba ágyazott lokálszínekkel, zárt, tömörített szerkezetű kompozíciókban építette fel (Agitátor a gyár kantinjában, 1897).
Később, a nagybányai iskola hatására érdeklődése a plein-air felé fordult, napfénytől áttüzesített, impresszionista alkotásokat készített (Szilvaszedők, 1901; Falu bolondja, 1901; Modellek, 1904).
Czóbel Béla társaságában Párizsba ment, ahol megismerkedett Matisse és Picasso műveivel.
A XX. század első évtizedében alakult ki legjellegzetesebb, legérettebb stílusa, Cézanne hatására szakított a kolorizmussal, témáit egyszerűbb, nagyvonalúbb, dekoratív stilizált kompozíciókban valósította meg. Aktjain a forma és a vonal hangsúlyos jelenlétével az emberi alak belső kifejező erejét jelenítette meg (Ifjú, 1909; Lovasok a vízparton, 1910).
Üvegablak-, falfestmény- és mozaiktervei is jelentősek (Schiffer villa, 1911; Debreceni vármegyeháza, 1912). A forradalmak hatására festette egyik leghíresebb művét, a Zivatart (1919).
Berlini emigrációja idején a német expresszionizmussal való találkozása fordulatot hozott művészetében, ott festette az Utolsó vacsora c. képét, amely a magyar expresszionizmus egyik legjelentősebb alkotása (1925).
Munkássága végén mindig megújuló művészetére az etruszk festészet, a klasszikus kultúra hatott (Szép Heléna elrablása, 1933; Sírbatétel, 1934), végül visszatért a már feladott impresszionista elvekhez. Jelentős rajzművészete is, különösen rézmetszetei maradandó értékűek.
Bővebben itt olvashatnak életéről és műveiről.
(A képek forrása: Wikipédia)
Kapcsolódó:
