„Ez a király szereti a muszlimokat.” Ezt egy arab tudós, Abu-Hamid írta az Árpád-házból való II. Géza királyról. A jelek szerint nem csak ő volt ezzel így. II. Béla és IV. István királyaink iszlám félholddal, arab szöveggel ellátott pénzérmét verettek, és rengeteg előjogot biztosítottak muszlim katonáiknak és kereskedőiknek. Az Árpád-korban ugyanis nagy tömegben éltek mohamedán vallású etnikai csoportok Magyarországon. Az Ibériai félsziget és Szicília/Dél-Itália után éppenséggel nálunk volt legjellemzőbb a keresztények és muszlimok egymás mellett élése.
Az államalapítás után e népesség az ország különböző vidékein saját falvaiban élt, melyeket a az oklevelek már az 1090-es évektől többnyire „izmaelita”, azaz mohamedán falvakként (villae Ysmaelitarum) emlegettek. Egyik törzsük, a magukat saját népnevükön káliznak nevező muszlimok emlékét Kálóz, Kalóc, Kalász településnevek őrzik. Anonymus szerint Taksony fejedelem idején nagyszámú „izmaelita” vándorolt be az országba, akik adományul kapták Pest castrumát. Az Anonymusnál Ethey néven szereplő vezérük azonos a Nyitra megyei kálizoknak az 1111. évben említett Etheius nevű főnökével. Anonymus maga is találkozhatott leszármazottaikkal, mert az ő korában Pest mohamedán kereskedői (Saraceni de Pest, 1218) javarészt szintén kálizok voltak.
A keresztény királyok megpróbálták elejét venni a mohamedán falvak teljes elkülönülésének. I. László uralkodása idején a szabolcsi zsinat (1092) elrendelte, hogy a mohamedán kereskedőket más – keresztény – falvakba kell telepíteni. Könyves Kálmán 1096 körül keresztény templom építését rendelte el minden mohamedán faluban (villae Hysmahelitarum), másrészt rendelkezett e falunépességek felének máshova telepítéséről. Egy másik dekrétumban előkerül a keresztényekkel való vegyes házasság előírása is.
Abu-Hamid al-Garnati al-Andalusi mór utazó jogtudós 1151–1153 között három évet töltött Magyarországon, és sokat írt hittestvéreiről, akik emlékirata szerint még ekkor is „megszámlálhatatlanul sokan” éltek a magyarok királyságában. Az akkori uralkodó szerint azonban nem elegen. II. Géza király 1153-ban ugyanis éppen azzal bízta meg Abu-Hamidot, hogy a Volga-vidéken toborozzon a magyar haderő számára „muszlimokat és törököket, akik kitűnőek a nyilazásban.” Hogy konkrétan ez a toborzás sikerült-e, nem tudható, de más források 1220 körül elbeszélik, hogy a Volga-vidéki Bolgáriából „hét muszlim férfiú” érkezett, hogy megerősítse az itt élő mohamedánokat az iszlám hitben. Ebben az időben a besenyő beköltözések áramában is érkezett muszlim utánpótlás Magyarországra, főleg észak-iráni eredetű kereskedők.
Abu-Hamid szerint a magyarországi mohamedánoknak egyik fele, főként a katonák, „csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot”, ám másik felük, a káliz kereskedők „a királyt szolgálják, kereszténynek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok”. Más források szerint a színlelők nyíltan is ragaszkodtak egyes mohamedán rítusokhoz (pl. a körülmetéléshez, a disznóhús tilalmához, a mosakodási és böjti előírásokhoz). Az egyház szigora ellenére a királyi hatalom türelmes volt, hiszen az államnak szüksége volt a pénzügyekben jártas mohamedánokra.
A Nyitra megyei kálizok a XII. század elején jövedelemkezelők (institores regii fisci), pénzverők és vámosok (monetarii, thelonei) voltak. A mohamedán települések fele az ország kereskedelmi ütőerein helyezkedett el. A Nyírség mohamedán tömbje éppúgy, mint a Tiszabő környékén a tatárjárás előtt virágzó „szaracén falvak” vagy délebbre a Maros menti, Arad környéki vagy az Eszék környéki mohamedán települések. Az Erdélyt az ország közepével összekötő út Duna–Tisza közi szakaszának neve egyenesen „káliz út” volt (Kaluzwt, 1077; Caluzutu via, 1208). A mohamedán kamaraispánok körében élő arab nyelvhasználat lenyomata a II. Béla és IV. István idején (1131–41, 1162–63) vert pénzeken látható fekvő félholdat közrefogó, arab írásjelekkel írt illahi („Isten akaratából”) szó.
A muszlim katonákra is szükség volt. A görög Ioannes Kinnamos jegyezte fel, hogy II. Géza a Bizánc elleni 1150. évi hadjáratban csapatokat küldött a szerbeknek „a magyarok közt élő, de más hiten élő kálizok közül”; máshol pedig arról számol be, hogy a magyarok a Szerémségből telepítettek át sok katonát a Száva túlpartjára, „akiket náluk kálizoknak neveznek, s akik, mint mondtam, más vallásúak, a perzsákkal azonos hitet vallanak”. Ezekről a szerémségi katonatelepülésekről érkeztek 1220 körül Aleppóba tanulni vágyó ifjak, akik egy ottani forrás szerint így meséltek hazájukról elmondták: „Hazánk… egy nép országában van, melyet magyarnak neveznek… Ennek az országnak a határán élünk mintegy harminc faluban, melyek közül mindegyik nagyságra egy-egy kis városhoz hasonlatos. (…) Bár muszlimok vagyunk, az ország királyának engedelmeskedünk… az ő hadseregében szolgálunk, és harcolunk minden ellensége ellen”. Az uralkodónak annyira fontosak voltak muszlim katonái, hogy Abu-Hamid szerint – „szembeszegülve a keresztény papokkal” – még a többnejűséget is engedélyezte nekik. Az író beszámol egy Bizáncból hazatért hadifogoly párbeszédéről a bizánci császárral. Eszerint arra a kérdésére, hogy miért harcolnak oly jól a magyar király seregei, s oly rosszul a bizánciak mohamedán zsoldosai, a hadifogoly így felelt: „A magyar királynak van egy sereg muszlim katonája, akiket meghagyott vallásuk gyakorlásában” – ezért oly vitézek; a császár viszont kényszeríti a maga zsoldosait az áttérésre.
Az Árpád-kor muszlim falvait végül ugyanaz a történelmi vihar söpörte le Magyarország térképéről, amely a magyar etnikumot is megtizedelte: a tatárjárás. A települések többségének csak a neve maradt fenn, a kevés számú túlélő néhány emberöltő alatt teljesen elkeveredett a keresztény vallású magyarokkal. A böszörmények leszármazottai ma is itt élnek köztünk.
A korabeli forrásokban többnyire Ismaelitae vagy Saraceni néven, magyarul pedig böszörményeknek nevezték a honfoglalás korában a magyarokkal együtt betelepülő mohamedánokat, akik fegyveres harcosként és kereskedőként is részesei voltak a magyar törzsek szövetségi rendszerének.
(Forrás: Szűcs Jenő: „Két történelmi példa az etnikai csoportok életképességéről” In: Holmi, XX/11. 2008. 1399-1410)
