Török Sándor neve hallatán legelőször tündéri kedvességű gyermekregényei jutnak az olvasó eszébe, az Andrist az egyszer elveszített éden felé kormányzó Kököjszi és Bobojsza, a mély és magas hangú törpék, akik nemcsak a kisfiút, hanem bennünket is az élet igazi értékeinek megbecsülésére tanítanak.
Életútja valamiképp összefonódott a gyermekekével, s regényeiben, elmélkedéseiben is megfigyelhető az a törekvése, hogy meg akar tanítani mindenkit az érintetlen, tiszta szemlélet kialakításának készségére, mert ez jelképezi számára az egyetlen biztonságos fogódzót a megromlott világban. Amint a Titokzatos utazások (1947) című esszéregényében írja, mindannyian a lét utasai vagyunk, kiszámíthatatlan és felfoghatatlan erők lendítenek egymás felé vagy éppen el egymástól; s ebben a nagy utazásban mind több a „vak”, aki nem akarja tudni, hová visz az útja, ráhagyatkozik a szerencséjére, kiszolgáltatja magát a végzet vak erőinek. A Titokzatos utazásokban a háborús évek történetét idézte fel. Nem a közvetlen események foglalkoztatták, hanem a „belső történés”, az ágyúk dörgésébe, a torkolattüzek baljós fényeibe belejátszanak az olasz táj igéző színei, velencei utazásának emlékei. Közben feleségével együtt menekülniük kell, ide-oda hányódnak a rommá lőtt budai oldalon, különféle embereket figyelnek meg, s mind reménytelenebbül érzékelik, hogy a világ kivetkőzött önmagából, elveszítette azokat az emberi tartalmait, melyeket a lét legfontosabb, meghatározó erőinek vélt. Mint az esszéregény címe is jelzi: az ember s még inkább az emberi lélek egyedi „titok”, s mindenkinek magának kell kiküzdenie azokat a felemelő és megtisztító eszményeket, melyek végül hozzásegíthetik a teljesség igézetéhez.
De sikerülhet-e az emberiségnek, a „tömegnek” megvalósítania vágyott céljait? Erre a kérdésre kereste a választ az író az éter hullámhosszán rendszeresen felolvasott Ünnepi leveleiben. Körkérdést intézett a világ akkor élő legjelentősebb személyiségeihez, azt kérdezte tőlük, mik valósultak meg az emberiség nagy eszményeiből.
A kérdésre a többi között Martin Andersen Nexő, Bernard Shaw és Albert Einstein is válaszolt, s részben ezekből, részben a maga elképzeléseiből alakította ki azt a szilárd meggyőződését, hogy az ember alapjában véve jó, de a természettől rendelt pozitív tulajdonságait csak akkor fejlesztheti ki igazán, ha tisztába kerül önmagával, ha rábízza magát lelke sugallataira.
Regényvilágának középpontjában ezért is állnak majdnem mindig olyan hősök, akik valamilyen belső parancs logikája szerint cselekszenek, annak hivatását követik, s ezáltal szinte sérthetetlenek lesznek. Műveinek felépítésére, megformálására erős hatással volt a két világháború közötti francia prózának az a törekvése, hogy a köznapi létre rárétegezze a csoda többletét. Bár regényeiben nem történnek hétköznapi logikával megmagyarázhatatlan események, mindegyikben érezni az álom és valóság szimultán lebegését, hősei Alain-Fournier nagy Meaulneséhez hasonló elszántsággal kerekednek föl, hogy megtalálják a nekik rendeltetett „ismeretlen birtok”-ot. Egyik önelemző írásának a címe – Életed kész regény (1946) – érvényes mindegyik művének szemléletmódjára: hőseinek sorsában azt a többletet keresi s mutatja föl, amely túlmutat a józan, racionális valóságon, de amely mégsem mindenestől irracionális, hiszen adottságként ott él mindenkiben, s aki egyszer elhatározza, hogy a jóra törekszik, már e képzeletbeli „regény” lapjait kezdi el írni.
Balogh Gyuszi szereti a könnyebbik oldaláról megfogni a dolgokat. Ha rajta múlik, akkor mindenbe belekezd, de valahogy egy idő után abbahagyja. De Csilicsala bácsi, a varázsló, aki „hívásra rögtön, hívás nélkül kicsit előbb” megjelenik, csodákra képes… Ha kell, beszélő lovakat varázsol, kimozdítja sarkából a szomszédos házakat, és tanulás céljából még Robotgyuszit is elővarázsolja.
A kis robot olyan tökéletesre sikerül, hogy nemcsak Kovács tanár úr, de még Gyuszi szülei is inkább őt választanák. Ez pedig – lássuk be – még sincs így rendjén, nem csoda hát, ha a továbbiakban Csilicsala bácsi csak Öcsinek hajlandó varázsolni.
Legismertebb regényében, A hazug katonában (1957) ismét a II. világháború közegéből meríti témáját, de a valóságos tér és a hely meghatározásának kikapcsolásával azt hangsúlyozza, hogy nem a külső valóság a fontos, hanem az a belső „hívás”, amit hőse hol erősebben, hol halkabban érzékel, s amelynek parancsa szerint átvágja magát minden nehézségen, s megy, „mert várja őt az otthon”. A katona „hazugsága” abban rejlik, hogy széppé és emberiessé hazudja azt, ami embertelen, fájdalmas és racionális érvekkel meg nem ragadható. A regény szerkesztése, felépítése inkább az eposzokéra, a katona pedig leginkább az otthona felé igyekvő Odüsszeuszra emlékeztet. Útja során a legkülönbözőbb emberekkel találkozik, akik rendszerint segítik célja elérésében, de ha akadályozzák is, mintha az istenek rendeléséből tennék ezt, akiknek az a célja, hogy ennek az esett kisembernek a sorsában azt igazolják, hogy az életnek mégis van értelme, s a világban élnek még azok a tisztultabb emberi eszmények, melyeket a katona közvetlen életkeretei cáfolni látszanak.
A hazug katona egy-egy jelenete is költői asszociációkat kelt. Ahogy a vak emberrel botladozik valahol Európában, s mesélik egymásnak a „lányt”, a szépség jelképét; amint a híd alatt rábukkan valakire, aki hazája nyelvén szólítja meg, s vele a pillanat szorító valóságából kiszakadva hajdani emlékeiket kezdik visszapergetni – mindez már nem a regény terét idézi, hanem sokkal inkább a líráét, s maga a katona is inkább a költő impresszióival figyeli s dolgozza föl magában azt az eseménysort, mely csak tudata peremén sejlik föl. A regény mottójául a Zsoltárok könyve egyik tanítását választotta az író: „Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.” A katona közéjük tartozik, hiszen „hazugsága” révén feledkezhetik meg a világ vétkeiről, s küzdheti ki a maga számára a bűntelen állapot sérthetetlenségét. Benne az a gyermeki szemléletmód inkarnálódik, ami egész epikájának talán a legfontosabb jellemzője, ezért értheti az állatok: a halak és a madarak nyelvét, s ezért fordulhat a természethez a Naphimnuszát író Szent Ferenc természetességével, értő figyelmével. Amit tesz, ahogy él, amint átlábol a vérbe borult országokon – mindez illúzió. De csak ezek az illúziók lehetnek biztonságos támpontjaink a létben – erre figyelmeztet példázatával Török Sándor.
A legkisebb isten (1966) című regényében voltaképp A hazug katona módszerét és szemléletét fejlesztette tovább. E művében egy tervezőiroda mérnöke indul el, hogy megtalálja emberi egyensúlyát, hogy „végére járjon a dolgoknak”, melyeket egy váratlan esemény egészen összezavart benne. Kellemesen eltöltött szabadsága után éppen munkába indulna, amikor váratlanul levelet kap a bátyjától, s miközben azt olvassa, lekési a buszt, amelyen minden reggel utazik. Gyalog indul el, s döbbenten látja, hogy a jármű körül mentőautók szirénáznak s baleseti helyszínelők szorgoskodnak, egymás után emelik ki belőle a halottakat és a súlyos sérülteket. Ha szokása szerint e buszon utazott volna, most ő is közöttük lenne. Mind erősebben érzi, hogy tartozik a halottaknak és a túlélőknek.
Hát lehet, hogy egy rendes, mindennapi kisfiú máról holnapra királyfi lesz? Méghozzá úgy, hogy tulajdonképpen senki sem veszi észre? Még a mamája sem? Pedig már régen gyémántos ragyogású aranykorona volt Falatka fején, még olyankor is, amikor fogat mosott, reggelizett és tett-vett…
Szólni persze senkinek sem szólt, ilyesmiről nem beszél az ember… legfeljebb később, amikor már kicsit nagyobb, és jön egy kislány, akivel megoszthatja királyságának minden gondját-baját és örömét is.
Török Sándornak ez a méltatlanul elfeledett meseregénye helyet kell hogy kapjon minden olvasó polcán, aki szereti a Kököjszi és Bobojszát vagy a Csilicsala csodáit.
A regény kalandos cselekménye során élők és halottak sorsával, környezetével ismerkedik meg, s „közben a teret egyre mélyebben váltotta föl benne az idő”. Makacsul keresi a választ arra az egyetlen kérdésre: kikhez tartozik, s a regény végére megfogalmazza az egyetlen lehetséges feleletet: sorsunk egybe van kötve, s csak akkor lehetünk felhőtlenül boldogok, ha ezt a kapcsolatot áldozatok, lemondások árán is tudatosítjuk magunkban. Az ember létéhez törvényszerűen hozzátartozik a bántalom, mintha arra születtünk volna, hogy sebeket üssünk egymáson. Az emberhez méltó lét ott kezdődik – tanítja –, amikor felismerjük, hogy e sebeket gyógyítani kell, s vesszük a fáradságot ehhez a sok áldozatot kívánó munkához: „Úgy látszik, az ember azzal, hogy van, bánt. Lenni bántalom. S ennek szüntetése gyógyulási folyamat. De nem megszüntetni a létet, sőt a bántalmat feloldva élni, élni, élni!”
Az ember: a legkisebb isten. Kiszolgáltatottan, a végre kiszemelve tengeti életét, de mert rendelkezik azzal a képességgel, hogy azt humanizálja, mégis isteni erővel és hatalommal rendelkezik. Ezeket a rejtett erőket kell uralomra juttatnunk egymáshoz fűződő kapcsolatainkban, s akkor mi is meglelhetjük azt a megtisztító érzést, amely e regény hősének összezavart, álom s valóság elemeit egybejátszató létét végül is jóra fordítja.
Regényeiben uralkodó a morális tanítás szándéka. Szívósan őrzi a két világháború közötti próza hagyományait, de azokat igyekszik egy újfajta életmód keretei közé illeszteni. Műveiben az epikus elemek mellett minduntalan bölcselkedő, esszéisztikus betétek villannak föl, ezek néhol megakasztják a cselekmény lendületét, de nyomatékosítják az alkotások üzenetét, hogy fájdalmas történelmi tapasztalataink birtokában kíséreljünk meg végre az élet értelmes, hasznos, nyitott „utasai” lenni. (Forrás: A magyar irodalom története)
