275 éve született Gáti István szakíró, tanár, református lelkész; az első magyar gyorsírási rendszer kidolgozója.
Magyar nyelvű gyorsírás Gáti István előtt nem volt, mivel az országgyűlés tárgyalásainak nyelve latin volt, valamint a hivatalos és nem hivatalos vezető körökben is leginkább a németet és a latint beszélték.
Gáti gyorsírási rendszerében a hangzókat pontosan és jelképileg jelölő kurzív rendszerű írást dolgozott ki. Műve, a sztenográfia első könyve Pesten, 1820-ban jelent meg „A tachygraphia, vagy szapora írás módja” címmel.
Gáti elmondása szerint az 1769 és 1772 közötti időben gyorsírási rendszerével képes volt két társával a debreceni papok beszédeit leírni. Valószínű azonban, hogy a rendszer tökéletlensége, nem kellő gyorsasága miatt a feljegyzések nem történtek szó szerint, így a rendszer csak kísérlet maradt.
Sályiban, majd Sárospatakon volt tanító, 1774-től külföldi egyetemeken tanult. 1778-ban Dabolcon, 1779-ben Huszton, 1787-ben Máramarosszigeten pap, 1800-ban esperes, végül 1808-ban Szatmáron lelkész. Ugyanitt tanár, 1831-ben nyugdíjazták.
Sokat fáradozott a magyar irodalmi nyelv terjesztésén. Természettudományi művében több kérdésben haladó, korszerű álláspontot foglalt el.
»A XIX. században Vikár Béla az MTA felkérésére tudományos elemzést, tanulmányt készített a magyar gyorsírás kialakulásáról, és Gáti Istvánnak abban betöltött úttörő szerepéről. A magyar gyorsírás kezdetei az 1769–1772 közötti időszakra tehetők, amikor Debrecenben tanult és tanított Gáti István, aki társai segítségével az általa kidolgozott steganographiát használva a város református papjainak egyházi beszédeit szóról szóra lejegyezte. Ez a kezdet nem a korabeli mesterkélt angol minták nyomán indult, hanem egészen új, eredeti és természetes irányt követett, ugyanazt, amelyen évtizedekkel később a modern steganographia mesterei továbbhaladtak. A debreceni kollégium ősi falai között a tudományokkal foglalatoskodó ifjú Gáti elméjében fogalmazódott meg az a gondolat, hogy az akkor dívó geometriai rendszerek mellőzésével, a közönséges írás betűiből, a nyelv szabályaiból, és a grafika elveiből kiindulva, a magyar nyelvre alkalmazott, de más nyelvekre is alkalmazható tachygraphiát készítsen, s amint elkészült vele, másokat is bevonasson „szapora írásmódjába”« – Kerpel Péter József: Adalékok Gáti István (1749–1843) nyelvész és természettudós életéhezés munkásságához.
Az addigi geometriai rendszerű gyorsírás helyett a hangzókat pontosan és jelképileg jelölő kurzív rendszerű írást dolgozott ki. Művei: A magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyazó hazafiúi elmélkedések (Bécs, 1790); Természet históriája (h. n., 1792); A természet históriája (Pozsony, 1795); A stenographia 1-ső könyve… (Pest, 1820); Elmélkedés a magyar dialectusról, lexiconról és helyesírásról (Pest, 1821); Fontos beszéd tudománya vagy oratoria (Sárospatak, 1828).
Születése napját, mely a családi czímeren nincs följegyezve, anyakönyvileg szerettem volna megállapítani; ez azonban nem volt lehetséges, mert Mánd község anyakönyve 1749-ből hiányzik. De találtam erre vonatkozólag teljes hitelű följegyzést nt. Berky István úrnál. Ezt ama búcsúztató beszéd szolgáltatá, melyet az érdemes ősz pap Gáti halálakor mondott. A kézírat tanúsága megegyező a Danielik és Bartók adatával (ápr. 8.). Új benne az, hogy Gáti első iskoláztatása helyéül a már említett Sályi község után Porcshalma is említendő; továbbá, hogy Szigeten, hol négy évig együtt viselte a professorságot a papi hivatallal, öt éven át, de hivatalon kívül, esperes is volt; hogy Szatmártt 24 évig paposkodott és 13 évet töltött nyugalmazva; hogy halálakor még életben volt gyermekei: Gáti István,*) Eszterliázy hg. pápai uradalmában főmérnök, a ref. főiskola helybeli gondnoka, ós Gáti Károly, a diósgyőri kamarauradalom főerdésze; hogy halálát hosszas gyöngélkedés előzte meg; és hogy meghalt febr. 17-kén (1843.) sat.
Magyar ember volt Gáti István tetőtől talpig. Német nadrágban nem látta őt soha senki ; annak neve «macskanadrág» volt az ő nyelvén. Tudományosságáról, jó ízű humoráról, magas termetéről, mely miatt «nagy Gátinak» nevezték,— ellentétben Gáty András nevű paptársával, a «kis Gátival», ki egy időben néhány évig együtt szolgált vele, mint második pap — mindig begombolt hosszú kabát járói: «kanczamentéjéröl», zengő mély bassusáról és szótagpattogtató beszédéről ismerte Gátit apraja-nagyja Szatmár városának.
(Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. XIV. kötet 12. szám, 1889)
Kapcsolódó:
