„A vers az, amit mondani kell” – sok szép gyermekvers és mese szerzője Kányádi Sándor, az ő elmondása alapján lett az előbbi mondat a versmondás közkedvelt vezérmondatává. Művei rendszeresen szerepelnek a vers- és prózamondó versenyeken, hiszen fülbemászó a ritmusuk, izgalmas a mondandójuk, és csodaszép a nyelv, amelyen megszólalhatnak.
95 éve, 1929. május 10-én ezen a napon látta meg a napvilágot az udvarhelyszéki Nagygalambfalván, székely középparaszti családban, a királyi Romániában, de május 11-re fogadták el a keresztlevelét, Kányádi Alexandru néven. Mivel születése tényleges napja a román királyság megalakulásának ünnepe is volt, a helybeli őrmester nem engedélyezte, hogy egy „bangyin”, azaz „hazátlan”, a születésével megbecstelenítse a román nemzetet. Sándor pedig az érvényben lévő román törvények miatt nem lehetett. Ám, mint a költő számára utólag – mítoszi értelmezésben – kiderült, „igen előrelátó őrmester volt” a helyi katonai erő, mert a nagygalambfalvi iskolát először 1566. május 11-én említette egy bizonyos Pál deák mester, s így a költő jegyzett születésnapja valóságosan esik egybe iskolája jegyzett születésének napjáéval.
Nagygalambfalva csaknem színmagyar falu, ahol két zsidó család élt a vészkorszakig – őket a háború végén elhurcolták, de a Székelyföld e nyugati sarka a napi élet teendői szerint, főleg a szász iparosok, mesteremberek révén ezer szállal kapcsolódott a Szászföldhöz is. Meghatározó élménye a költőnek, hogy szülőfaluja nyolc kilométerre fekszik Székelykeresztúrtól, ahol Petőfi Sándor az utolsó éjszakáját töltötte, s huszonöt kilométerre Fehéregyházától, ahol életét áldozta a világszabadságért.
Kányádi Sándor születését tovább kísérik az intő jelek. Születésekor két társat kap: a szomszédtól egy kiskutyát, ne induljon üres batyuval a világba, a csikó pedig elléskor veszti el az anyját, így kerül a Kányádi családhoz a szomszéd faluból, s majd 18 éves korában pusztul el. Addig azonban társa lesz a ló – együtt nő fel vele, csak az ő kezéhez szokik és majd a taníttatásához is hozzájárul: minden második évben becsületesen ellik, hogy csikaja árából a tandíj meglegyen.
Édesanyját, László Juliannát 1940 karácsonyán, 11 évesen veszti el. Édesapja Kányádi Miklós a II. világháború alatt székely határőrként a fronton szolgált. Kányádi Sándor költészetében morális és bölcseleti mértékké magasodik az édesapa, olyan emlékezetes versekben idézi fel emberi tartását, mint az El-elcsukló ének (1952-68) és a Levéltöredékek (1983, 2000).
A faluban a két háború között csak egy hétosztályos román nyelvű állami és egy korlátozott létszámú, háromosztályos református magyar elemi iskola működött. A szülők, attól való félelmükben, hogy nem kerülhet magyar iskolába gyermekük, még iskolakezdés előtt sokakat írni-olvasni megtanítanak magyarul, így Kányádi Sándor is, s majd az első három osztályt a református magyar iskolában járja ki, utána kerül az állami román elemi iskolába.
A Modern eszközök a pedagógiában című kurzus keretében készítette az alábbi videót 2015-ben Végh Ágnes.
Kapcsolódó:
Kányádi Sándor összes költeménye
Kányádi Sándor digitalizált művei
