20 éve történt, hogy a Cassini–Huygens űrszonda Szaturnusz körüli pályára állt.
A szonda 1997. október 15-én indult el küldetésére. Feladata a Naprendszer hatodik bolygója, a Szaturnusz és egyik holdja, a Titán vizsgálata, illetve egy leszállóegység (a Huygens) Titánra való eljuttatása volt.
Titokzatos hatszög a Szaturnusz északi féltekéjén, a gyűrűk szerkezetének meglepő új részletei, leszállás a Titan holdra, a kétarcú Iapetus rejtélyének megfejtése – egyebek mellett ezeket köszönhetjük a Cassini szondának és társának, a Huygens leszállóegységnek.
Az űrkutatás történetének egyik legnagyobb szabású programja a NASA irányításával zajlott, de az Európai Űrügynökség (ESA) és az Olasz Űrügynökség (ASI) is részt vett benne.
Megvalósulásához 17 ország tudósai járultak hozzá, a Huygens műszerei közül a fedélzeti magnetométert (MAG), a plazmaspektrométer (CAPS) földi ellenőrző berendezéseit és a kalibráló rendszereket az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpontban (korábban MTA Részecske- és Magfizikai Kutató Intézet) tervezték.
A kitűzött tudományos cél a gyűrűk háromdimenziós szerkezetének és dinamikus viselkedésének, a holdak felszíni összetételének és geológiai múltjának meghatározása, a magnetoszféra viselkedésének és háromdimenziós szerkezetének mérése, a Szaturnusz légkörének vizsgálata volt.
A szonda Jean Dominique Cassini francia-olasz, a Titánra leszálló egység Christian Huygens holland csillagászról kapta a nevét.
Előbbi fedezte fel a 17. században a legnagyobb rést a Szaturnusz gyűrűjében (Cassini-rés), valamint a Iapetus, Rhea, Dione és Tethys holdakat. Utóbbi a Titán hold felfedezése mellett 1659-ben elsőként jött rá, hogy a Galilei által mellékbolygóknak hitt alakzatok valójában a bolygó gyűrűi.
Az 5712 kilogrammos űrszonda 366 kilogramm tömegű tudományos műszert, valamint a 320 kilogrammos Huygenst vitte magával. Céljához hétévi és 3,4 milliárd kilométernyi „kerülő úton”, úgynevezett hintamanőverekkel, a Vénusz, a Föld és a Jupiter gravitációs lendítését kihasználva jutott el.
A szondapáros 2004. július 1-jén állt pályára a Szaturnusz körül, s megkezdte a Naprendszer második legnagyobb planétájának vizsgálatát. A 120 600 kilométeres átmérőjű égitestről (összehasonlításul a Föld átmérője 12 756 kilométer) fényképfelvételeket is készített.
A program következő szakasza 2004. december 25-én kezdődött, amikor a Huygens levált az anyaszondáról, majd 2005. január 14-én sima leszállást végzett a Titán addig teljesen ismeretlen felszínén, ezzel az eddig legtávolabbi helyen hajtott végre sima leszállást. (A Titán az egyetlen olyan hold a Naprendszerben, amely még a földiénél is sűrűbb légkörrel veszi körül magát, ráadásul atmoszférája nitrogénban dús, de felszínén az átlaghőmérséklet mínusz 180 Celsius-fok.)
Az űrszonda a Titánon a földihez hasonló felszíni képződményeket talált: folyómedreket, erózió pusztításának nyomait, habár ott víz helyett metántartalmú csapadék esik, folyókat, tavakat és tengereket is létrehozva. Fontos felfedezés volt az élet lehetősége is a Szaturnusz rendszerében.
A Huygens kiválóan teljesített, és az adatátviteli hibák ellenére annyi információt juttatott a Cassinin keresztül a Földre, amelyek kielemzése a tudósok szerint három nemzedéknek is feladatot ad.
A rendkívüli jelentőségű tudományos adatok mellett arra is fény derült, hogy a Szaturnusz felett is kék az ég, noha földi teleszkópokkal figyelve mindig sárgának látszott.
A Cassini a bolygó újabb holdjait fedezte fel, és eddig soha nem tapasztalt közelségben suhant el egy-egy hold mellett, az Enceladuson például folyékony vizet talált, amiből arra következtettek, hogy a felszín alatt nagy kiterjedésű vízóceán lehet.
A szonda tudósított az első Földön kívüli ciklonról (vagy ahhoz hasonló jelenségről), és megfejtette a Iapetus hold kétarcúságának titkát. Ez ugyanis egy világos és egy jóval sötétebb félgömbből áll, aminek az az oka, hogy a Iapetus a pályája mentén elszórtan elhelyezkedő rossz fényvisszaverő port besöpri, és ez az egyik féltekéjén gyűlik össze.
A Cassini küldetését eredetileg négy évre tervezték, de kiemelkedő értékű „tudományos szolgálatai” miatt kétszer is meghosszabbították. Ezután évekig viszonylag nagy távolságból, a gyűrűrendszeren kívülről végezte a megfigyeléseket, majd „közelképeket” készített a gyűrűkről.
A Cassini–Huygens küldetés utolsó szakasza 2016 decemberében kezdődött, amikor pályát változtatva „lebukott” a legbelső gyűrű, valamint a Szaturnusz légköre közötti, igen keskeny résbe. (A Szaturnusz gyűrűi 6630 és 120 700 kilométer magasságban találhatók a bolygó egyenlítője fölött. Vastagságuk mintegy 10 méter, helyenként azonban 4 kilométeres magasságot elérő „hullámok” találhatók bennük.) A Cassini minden hetedik napon „bukott alá” az ismeretlen térségben, hogy megfigyelje a miniholdakat, mintát vegyen a gyűrűk részecskéiből és gázaiból, felmérje a Szaturnusz gravitációs terét, mágneses mezejét, és nagyfelbontású képeket is készített.
A Cassini 2019-ben fogyott ki az üzemanyagból. Szeptember 15-én az óriásbolygó légterébe irányították, ahol oxigén hiányában nem elégett, hanem megolvadt, majd összezúzódott a hatalmas légköri nyomás hatására. (Ezt a megoldást azért választották, mert el akarták kerülni, hogy a Cassini a Szaturnusz valamelyik holdján, a földönkívüli élet szempontjából érdekes Enceladuson vagy a Titánon landoljon, s földi mikroorganizmusokkal szennyezze az égitesteket.).
Működése alatt a Cassini–Huygens űrszonda összesen több mint 453 ezer képet küldött a Földre a Naprendszer második legnagyobb bolygójáról, annak gyűrűiről és holdjairól. Jelenleg a Szaturnusznak 62 holdja ismert, közülük egyelőre 53 kapott végleges elnevezést. A holdak számához a Cassini hét felfedezéssel járult hozzá, ezek mindegyike a gyűrűk közötti résekben kering. (Források: Múlt-Kor, HVG, MTA)
