195 éve született Geronimo törzsfőnök, az apacsok híres-hírhedt vezére. Életéről önéletrajzi könyvében írt, történetét filmben is feldolgozták (lent).
Geronimo (csirikava nyelven Goyaa³é, vagyis ‘one who yawns’ (Ásító); angolul gyakran Goyathlay-nak ejtették). Az Amerikai Egyesült Államokban élő csirikava apacsok kimagasló törzsi vezetője volt, aki hosszú háborút vívott a törzsi területeket elfoglaló európai telepesek ellen. Geronimo mindössze 38 fős a kis csoportjával volt az utolsó független indián csoport, akik nem ismerték el az Amerikai Egyesült Államok kormányát. Az ellenállás 1886 szeptember 4-én ért véget, amikor Geronimo megadta magát az Egyesült Államok hadseregében szolgáló Nelson A. Miles tábornoknak a Skeleton-kanyonnál, Arizonában. Otthonától távol, Oklahomában halt meg.
A XIX. század legrettegettebb indián vezérének története plasztikus példája annak, hogy a szabadságunkat akkor sem szabad feladni, amikor minden, de tényleg minden körülmény ellenünk szól.
„A prérin születtem, ahol a szél szabadon fújhat, és nincs semmi, ami megtörné a nap sugarát. Ott születtem, ahol nem voltak korlátok.”
Bár történetünk szereplője Geronimo néven került be a történelemkönyvekbe, természetesen nem ezen a néven látta meg a napvilágot. A csirikava apacs származású indiánt Goyaalénak keresztelték el a szülei, ami Ásítót jelent. Mondjuk, az ő esetében abszolút nem állt a nomen est omen mondása, ugyanis Goyaalé élete nem arról szólt, hogy hagyta volna megaludni a szájában a tejet. És hogy később miért épp a Geronimo nevet kapta? Nos, egyesek szerint azért, mert a vérszomjas apacs láttán a mexikói katonák félelmükben Szent Jeromoshoz fohászkodtak. Mások viszont úgy vélik, a Geronimo a Goyaalé eltorzított és tovább becézett formája.
Akárhogy is, az az egy biztos, hogy az akkor még Goyaalé névre hallgató indián fiú a Gila folyónál született Arizonában – egy olyan helyszínen, aminek tulajdonviszonya sok bonyodalom forrása lett hamarosan.
1848 nemcsak számunkra volt forradalmi év, de ekkor írták alá a Guadalupe Hidalgói békét is, mely pontot tett a ’46-ban kirobbant mexikói-amerikai háború végére.
A vesztes Mexikó kényszerűen lemondott a győztes Egyesült Államok javára területének 55 százalékáról, azaz nem kevesebb, mint 1,37 millió négyzetkilométerről.Cserébe 15 millió amerikai dollárt kapott, és egy ígéretet az amerikaiaktól: a gazdát cserélő területeken élő mexikóiak föld- és egyéb tulajdonait tiszteletben tartják. Ehhez az egyezséghez aztán mégsem tartotta magát az Egyesült Államok kormánya, azzal a felkiáltással, hogy az (egyébként teljes körű felhatalmazással bíró) tárgyalói túllépték a hatáskörüket.
Amikor megszületett, az otthona még mexikói területnek számított, ám az apacsok és a mexikóiak távolról sem éltek békés szomszédságban egymással. A csirikavák rendszeresen rajtaütöttek a mexikóiakon, hogy tőlük lovakat és élelmiszert zsákmányoljanak, a mexikói kormány pedig cserébe vérdíjat tűzött ki az indiánokra, a skalpjukért tekintélyes összeget kínálva.
Így eshetett meg, hogy az ez idő szerint kereskedőként dolgozó Geronimo épp szolgálati úton volt, amikor Jose Maria Carrasco ezredes négyszáz katonájával rajtaütött és lemészárolta a Bedonkohe indián település számos lakóját. Geronimo éjjel arra tért haza, hogy az anyját, a feleségét és három kicsi gyerekét hidegvérrel lemészárolták. Mindent és mindenkit elveszített, ami- és aki fontos volt neki. Éktelen haragra gerjedt, csak úgy tüzelt benne a bosszúvágy. Hadat üzent az ellenségnek, és innentől fogva véres és kíméletlen rajtaütések sorozatában igyekezett annyi mexikóit legyilkolni, amennyit csak tudott.
Időközben aztán az amerikaiak vették át a hatalmat a területek felett, és azonnal világossá tették, az apacsok addigi földhasználatát és portyázását nem fogják tovább eltűrni. Ahogy egyre-másra bukkantak fel itt is az anglo-amerikai városok, farmok és bányák, úgy zsugorodott össze az apacsok territóriuma.
Mindezek tetejébe az amerikaiak még tovább csűrték-csavarták az amúgy is igazságtalan helyzetet, injúria injúriát követett, az 1870-es évek közepén végül arra kényszerítették a csirikavákat, hogy a többi apaccsal együtt vonuljanak be a San Carlos rezervátumba. Geronimo ameddig csak lehetett, ellenállt, távolról sem volt hajlandó önként „állatkertbe” vonulni. Végül 1877-ben fogták csak el, majd láncra verve bezsuppolták az erőszakosan és egyoldalúan kijelölt otthonába.
Ott egy rövid időre megpróbált alkalmazkodni a körülményekhez és gazdálkodásba fogott, de nem ehhez az élethez volt szokva. Visszavágyott a végtelen vadonba, a szabad életbe. 1878 és 1885 között háromszor tört ki, és vetette be magát társaival együtt a hegyek közé, onnantól fogva pedig az amerikai katonaság bottal üthette a nyomát, hiszen Geronimo a sok hasznos indián készsége mellett tekintélyes mennyiségű helyismereti előnnyel is rendelkezett.
A neve szépen lassan mumus lett az amerikai politikusok előtt, az indiánok számára viszont inspiráló példaképpé vált, aki bebizonyította, hogy egy apacsot még a jóval felszereltebb ellenség sem tud legyőzni.
Az amerikaiak és a mexikóiak rettegték, az apacsok éltették Geronimo nevét, az amerikai újságok címlapján pedig egyre sűrűbben tűnt fel a ravasz, kegyetlen, vérszomjas képe, akit lehetetlenség leigázni.
„Sohasem voltam törzsfőnök. Ám mivel súlyosabban bántak el velem, mint másokkal, rám ruházták ezt a tisztséget, és én méltónak mutatkoztam a bizalomra.”
Bár a fantasztikus vezetői képességekkel megáldott Geronimo óriási hatással volt a népére, valójában sohasem töltött be törzsfőnöki pozíciót. A csirikavák inkább mint sámánt és gyógyítót tisztelték, a követői pedig természetfeletti képességeket tulajdonítottak neki. Számos fantasztikus tulajdonsága mellett úgy vélték, hogy golyóálló, képes lelassítani az időt, vihart tud előidézni és elképesztő messzeségekbe is ellát. Ez utóbbi hiedelmet megalapozta az eset, amikor Geronimo harcosaival egy felderítés során távol az otthonuktól a tűznél ült, majd hirtelen látomása támadt, miszerint a táborukat amerikai katonák támadták meg. Amikor jó pár nap elteltével hazatértek, kiderült, a vezetőjük nem képzelgett. A golyóálló képességét azonban ő maga is megcáfolja visszaemlékezésében: „A mexikóiakkal való harcaim során sokszor sérültem meg: a jobb térdem felett meglőttek, és még mindig magamban viselem a golyót, meglőttek a bal karomon, a jobb lábamon, a térdem alatt karddal vágtak meg, puskatussal fejbe vertek, meglőttek a bal szemem sarka alatt, a hátamon és a bal oldalamon.”
1885. május 17-én Geronimo és 135 főből álló csapata (férfiak, nők és gyerekek) újfent kitörtek a börtönnek megélt rezervátumból. Geronimo ekkor már elmúlt hatvanéves, de a szabadság- és igazságvágyát nem törték meg sem a viszontagságok, sem az évek. Eltökélten vezette népét az amerikai leigázástól minél távolabbra – volt, hogy naponta több mint 100 kilométeren át hajszolva őket erőltetett menetben. Útjuk során a csirikava harcosok amerikai és mexikói településekre csaptak le, amelynek számtalan civil is áldozatul esett. Nem telt bele sok idő, és már ötezer bosszúszomjas amerikai katona loholt a nyomukban. Mostani szemmel talán nem tűnik eget rengetően soknak, de ez akkor a teljes amerikai hadsereg negyede volt. Őket még plusz háromezer mexikói fegyveres segítette az üldözésben. Az arányok finoman szólva sem voltak túl kiegyenlítettek. Ennek ellenére Geronimónak hosszú hónapokon át sikerült elkerülnie a végső vereséget. Augusztusra azonban a csapata végleg kimerült a folyamatos készültségtől és üldöztetéstől.
1886. szeptember 4-én Geronimo letette a fegyvert. Ezzel ő lett az utolsó indián vezér, aki hivatalosan is megadta magát az Egyesült Államok hadseregének.
A hátralevő 23 évét hadifogságban töltötte. Bár ő és indiánjai több ízben is kérvényezték, hogy egy nyugati rezervátumban telepedhessenek le, a kérésüket elutasították. 1905.március 4-én Geronimo részt vehetett Theodore Roosevelt beiktatási beszédén, ahol megragadta az alkalmat, hogy az elnökhöz személyesen fordulva népe szabadságáért könyörögjön. „Arra kérlek, hogy vágd el a köteleim, és engedj szabadon.” Roosevelt azonban attól való félelmében, hogy ezzel újra kirobbanna a háború, megtagadta a kérést.
Geronimóból, a félelmetes hírnevét meglovagolva, idővel vásári látványosság lett. Apacs Rémület és Az Emberiség Tigrise művészneveken faragott botokkal, tálakkal és más indián holmival házalt, vagy épp dedikált a turistáknak – a kormány engedélyével. Fogságban halt meg, tüdőgyulladás következtében 1909-ben. A népét pedig csak négy évvel később, 1913-ban engedték el.
Életét filmben is feldolgozták:
„A nap melegített, a szelek ringattak, a fák óvtak, mint a többi indián kisbabát. Bárhová jó érzéssel mehetek.”
– írta önéletrajzában. Megrendítő belegondolni, hogy a végtelen prérikre született, féktelen szabadságvággyal megáldott férfinak ilyen viharos, és egyre zsugorodó világ jutott csak a sorstól.
„Ez az én földem, az én otthonom, apáim földje, amelyre most szeretnék visszatérni. Ott akarom tölteni utolsó napjaimat, és azt szeretném, hogy az ottani hegyek között temessenek el. Ha ez lehetséges lenne, akkor békében halnék meg, azzal az érzéssel, hogy népem a szülõföldjén gyarapodhat, létszáma nem csökkenne úgy, mint most, és a nevünk sem halna ki.”
A fehér terjeszkedés utolsó fejezete a délnyugati apacsok leigázása, deportálása és kiirtása volt. Ez a folyamat azonban elkeseredett ellenállást váltott ki Geronimóból és harcosaiból: az apacs háborúk-ként ismert idõszak 1860-ban kezdõdött és 1886-ban ért véget, amikor Naiche és Geronimo maradék csapataikkal megadták magukat. A hadifoglyokat Floridába számûzték, ahol az embertelen körülmények megtizedelték soraikat. Késõbb a valamivel elviselhetõbb Oklahomába költöztették õket -itt halt meg Geronimo is, 1909-ben. Élettörténetét, népének tragédiáját fogságban, 1905 és 1906 között mesélte el S. M. Barrettnek.
Geronimo tárgyilagos hangú önéletrajza az apacsok szemszögébõl mutatja be az amerikai történelem e sokat vitatott korszakát.
Források: Fiala Borcsa, WMN.hu, Wikipédia
