Augusztus 20-án az államalapítás és az államalapító Szent István szentté avatásán van a hangsúly. Mégis minden évben előkerül egy nemzeti színű szalaggal átkötött, új lisztből frissen sütött ropogós új kenyér. Ma már sokan az összetartozás és az államiság jelképével azonosítják az új kenyeret, de mi lehetett az eredete az új kenyér ünnepének? Miért van az, hogy ősi hagyományként emlegetünk valamit, aminek alig száz éves hagyománya van?
Az új kenyér napját a középkori Magyarországon július 15-én, az apostolok oszlása ünnepén tartották: ekkor vitték be a kenyeret a templomba, ahol megáldották, megszentelték. A későbbiekben ehhez a naphoz köthető az aratási felvonulás is, amikor a kalászkoszorút vivő lányokat a többiek lovaskocsin követték és első útjuk a templomhoz vezetett, ahol hálaimát mondtak az aratás befejezésére. Az első magyar kenyérünnepet 1937-ben Szegeden, Péter-Pál napján rendezték meg. A másodikat 1941-ben, a Bácska visszacsatolása alkalmából, Szabadkán. 1945 után pedig a politikai pártok mindegyike megpróbálta a rítust saját ideológiájának szolgálatába állítani, ami leginkább a kommunista pártnak sikerült.
Az új kenyér szokás gyökereit keresve egyrészt a középkori liturgikus ünnephez (július 15.), másrészt Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1899. évi rendeletéhez kell visszanyúlni. Darányi volt az, aki a XIX. század végi forrongó agrármozgalmak lecsendesítése, illetve a földesúr és az aratók közötti „patriarchális jó viszony” helyreállítása érdekében az aratóünnepek „felújítását” szorgalmazta. Kezdetben kevés sikerrel.
Az ünnep megtartása ugyanis csak a béraratóknál volt általános. A maguknak aratók nem tartottak aratóünnepet, még az olyan gazdag aratóhagyományokkal rendelkező településeken sem, mint Mezőtúr. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy Darányi felhívásának igen sok helyen egyszerűen nem lehetett eleget tenni, hiszen nem volt mit felújítani. Darányi ezért két évvel később ismét kiadta a rendeletét, s ennek már érezhetően volt hatása. Mivel azonban igen sok településen korábban egyáltalán nem voltak aratóünnepek, gyakran előfordult, hogy a rendezők az ünnepség szerves részéhez tartozó szokáselemeket egyszerűen elhagyták. Másokat viszont, így többek között az Apostolok oszlása ünnepén még élő hagyományt, a kenyér megáldását megpróbálták a felújított aratóünnepek szokásrendszerébe illeszteni. Nem is sikertelenül, hiszen Szeged környékén rövidesen már gabonával telt ökrös szekér indult a templomba, ahol a plébános ünnepi mise kíséretében megáldotta a gabonát, valamint a szekéren lévő kenyereket. Szinte természetesnek tűnt, hogy ezeknek a búza- és kenyéráldással bővülő aratóünnepeknek a húszas évek elejétől lassan megváltozott a nevük is.
Az ecsédiek velük kapcsolatban például kenyeres búcsúról beszéltek, a szegedi lapok viszont arról írtak, hogy „közel száz kocsi jelezte, hogy a tanyavilág minden részéről zarándokolnak el az emberek a kenyér ünnepségére”, de a szerb megszállás alatt lévő röszkeiek az 1922-ben rendezett aratóünnepséget már a magyar kenyér ünnepének nevezték.
Mivel tehát az aratóünnepeket gyakran a munka dandárjában voltak kénytelenek megtartani, nem valószínű, hogy azért hordták be, csépelték ki, őrölték meg az addig learatott gabonát, hogy a kenyéráldás szertartására valóban „új kenyeret” süthessenek, illetve hogy ilyen új lisztből sütött 300–400 kg kenyeret osszanak szét a szegények között, majd ismét folytassák az aratást. Sokkal valószínűbb, hogy a kenyeret nem az új, hanem az előző évi lisztből sütötték, vagyis az „új kenyér” a szertartások során nem szakrális szerepet töltött be, hanem afféle „szükséges színpadi kellék” volt.
A két háború közötti aratóünnepek színpadszerűségét, teatralitását nem is annyira a korabeli újságcikkek, mint a Néprajzi Múzeumban őrzött, úgynevezett magyaros stílusban készült felvételek fejezik ki legjobban. Ezek azok a fényképek, amelyekről mint a paraszti életet idealizálva bemutató felvételekről a kritika – teljes joggal – mindig is fenntartásokkal szólt.
