205 éve írta meg John Keats az Az őszhöz (Óda az Őszhöz) című költeményét.
Halk párák s édes ízek évszaka
Jössz s hű híved, a sárga nap örül
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül,
Vén alma-ágat áldott súly töret
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.
Ki nem látott még téged? Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár,
Vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.
Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég,
Kövér nyáj béget s visszazeng a lomb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég.
Fordította: Tóth Árpád
Keats „A szépség költőjeként” vált ismertté, s legtöbb költeményének alapja valóban egy-egy találkozás valami nagyon széppel, ami elragadja, ámulatba ejti. Szép pedig bármi lehetett az ő felfogásában: Homérosz-fordítás, őszi táj, egy görög váza ábrázolásai vagy madárcsicsergés. Mindezt olyan képgazdagsággal festi le, amelyről joggal írja Szerb Antal: szinte szavanként lehet élvezni. Fontos, hogy esztétikája nem a választékosan megírt sorok céltalan halmozására épül, hanem filozófiai alapra: a szép nem egyenlő a kellemessel, sokkal több annál; része minden, ami valódi, így akár a szenvedés is. Ahogy az Óda egy görög vázához szállóigeként idézett lezárásában tanítja:
„»A Szép: igaz s az Igaz: szép!« – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!”
