Obádovics Gyula matematikus, természettudományi és műszaki doktor, a matematikai tudományok kandidátusa most azzal került a figyelem középpontjába, hogy a professzor első lett 34,11 másodperccel 100 m-es futáson az országos atlétikai szenior bajnokságon! Egy korábbi interjújában a professzor arról beszélt, hogy 1948-ig atletizált, aztán abbahagyta, majd visszatért. Az egészséges életre azóta is törekszik, „Amíg a kutyám élt, rendszeresen futottunk 600 métert, most már csak a partig futok el úgy 100 métert, visszafelé pedig sétálok”.
Obádovics Gyula a Gödöllői Agrártudományi Egyetem volt tanszékvezető egyetemi tanára, a Scolar Kiadó társalapítója. 32 könyv, 30 egyetemi jegyzet, 52 tudományos publikáció szerzője. A magyar számítástechnika-oktatás egyik megteremtője. Országszerte ismert fogalommá vált összefoglaló és gyakorló kézikönyv jellegű, nemzedékek által használt és rengeteg kiadást megért, Matematika c. közép- és felsőfokú ismereteket tárgyaló matematika-tankönyvéről, amelyet csak „az Obádovics” néven emlegetnek. Tavaly adott hosszabb interjút a Válasz Online portálnak.
Hogyan lett a parasztfiúból „rendkívüli hallgató” az egyetemen?
– Én eredetileg nem akartam továbbtanulni, mert nagyon megszerettem a mezőgazdasági munkát. A bátyám négy évvel idősebb volt nálam, ő már 14 éves kora után elkezdett lovakkal foglalkozni, én meg sokszor elmentem vele fuvarozni, pénzt keresni, és ez tetszett nekem.
Otthon akartam maradni, de apám azt mondta, mennem kell, a tizenkét hold föld nem tart el mindannyiunkat. Inasnak akart adni, de ahhoz nem volt kedvem.
Anyám is majdnem elsírta magát a gondolatra, azt mondta, tanuljak inkább tovább. De hol? Eszembe se jutott addig se tanítóképzőbe, se a kereskedelmi fiú középiskolába jelentkezni. Végül fogtam a polgári iskolás indexemet és elindultam. Útközben találkoztam az egyik barátommal, akivel együtt jártunk polgáriba, neki vitéz volt az apja, önkéntes katona akart lenni, ehhez szeretett volna érettségit szerezni. Elmentünk beiratkozni a közgazdasági technikumba, de nem álltak szóba velünk, azt kérdezték, hol vannak a szüleink. Ez 1941-ben volt. Apám éppen valamelyik fölrobbantott vasúti épületnél dolgozott kőművesként a Bácskában, anyám meg kukoricát kapált. Mit tehettünk? A barátom azt mondta, hogy líceumi érettségit is tehetünk. Átmentünk a szemben lévő Állami Líceum és Tanítóképző épületébe. Tévelyegtünk a folyosón, egy fekete ruhás, komoly férfi betessékelt minket az irodába, megnézte az indexünket és felvett a líceum első osztályába bennünket. Miután a Felvidék, Erdély és Bácska is visszatért, egyszerre hiány lett tanárokból, így másodévtől mindenkit köteleztek az öt éves tanítóképző elvégzésére. Másodévtől, 16 évesen tanítani kezdtem mint kis tanító bácsi. Októberben már Budapesten voltam, hogy az osztályfőnököm javaslatára beiratkozzak a Pázmány Péter Tudományegyetem irodalom szakára, de mivel se görög, se latin érettségim nem volt, ezekből különbözetit kellett volna tennem, amit nem vállaltam. Akkor mondták, hogy ha matematika–fizika szakra jelentkezem, a reál tagozatos gimnáziumi érettségit is elfogadják, így csak matematikából, fizikából és egy idegen nyelvből kell vizsgázni, addig rendkívüli hallgató lehetek. Ebbe belementem. Idegen nyelvként az oroszt választottam, nemcsak azért, mert sok mindent megértettem belőle a bunyevác miatt, de azért is, mert a szovjet megszálláskor hat hónapig volt beszállásolva hozzánk a bajai parancsnok sofőrje, akivel nagyon jó barátok lettünk. Még a pisztolyát is odaadta néha, hogy védjem meg magam, ha el akarnak vinni málenkij robotra. Mellette gyakorlatilag megtanultam oroszul.
– Sokunk számára elképzelhetetlen, hogy a bölcsészkar helyett a matek–fizika szakon kössünk ki. Mennyiben készségtárgyak ezek illetve mennyiben tanulhatók?
– Tanárfüggő. A tanítóképzőben matematikából például fél évig nagyon gyenge tanárunk volt, de amikor Bácska visszatért, elhelyezték Újvidékre igazgatónak, jött egy nagyon jó matematikatanár helyette, aki mellett gyakorlatilag nem kellett tanulni a tárgyat, olyan jól tanított. Ott, akkor tanultam meg, hogyan kell tanítani. Egy tanítónak tudni kell jó vázlatokat is csinálni, ő pedig gyönyörű táblaképeket írt. A versekkel jobban meggyűlt a bajom, írni szerettem, de megtanulni egy verset, azt időigényes munkának tartottam. Sokszor felkért az osztályfőnökünk, hogy ünnepélyeken szavaljak. 1944. március 15-én is a bajai városháza első emeletén lévő erkélyről kellett volna elmondanom Sík Sándor Kiáltás Zrínyihez című versét. Minden iskola felvonult, a Szentháromság tér tele volt diákokkal. Ahogy kiálltam az erkélyre, azonnal légiriadó kezdődött, búgtak a szirénák. Március 19-én aztán megszállták Baját a németek. Hat nagy katonai bázis volt a város körül, puskalövés nélkül elfoglalták mindet. A tanáraink nagyrészt németellenesek, angolbarátok voltak, minket pedig úgy neveltek, hogy életünket és vérünket kell adjuk a hazáért, úgyhogy tüntetni kezdtünk a németek ellen. A lovas rendőrök elől, akik kivont karddal követtek minket, végül a tanítóképző kertjébe menekültünk.
– Mitől lesz olyan jó egy tanár, hogy nyolcvan év után is emlékszik rá az ember?
– A legfontosabb, hogy a témájában nagyon otthon legyen és pontosan tudja, mi az, amit át kell adnia. Mindent ugyanis nem lehet átadni, a nagy tudás alapján tudni kell szelektálni. A jó tanárnak ezen túl szüksége van szuggesztív előadói készségre is, arra, hogy ha belenéz a diákja szemébe, meg tudja teremteni vele a kapcsolatot. Emberismeret és emberekkel való bánásmód – Noszlopi Lászlótól ezt a tárgyat is meghallgattam egy sereg olyan tárgy mellett, ami az oktatás témakörébe tartozik és ami nem volt kötelező.
– Legendás történet, hogy amikor Charles Simonyi az űrben járt, egy technikum diákjai rádiókapcsolatba léptek vele és arra a kérdésre, milyen olvasmány volt rá a legnagyobb hatással, azt válaszolta: „az Obádovics”. A neve a művének köszönhetően köznévvé vált az elmúlt hatvanhat évben. Sok hasonló elismerést kapott?
– Sok ezer levelet kaptam a könyvemmel kapcsolatban, sokan írták, hogy ez volt a bibliájuk, meg hogy ha ez nem lett volna, sosem érettségiznek le. Olyan is volt, aki néhány éve azt írta, bárcsak legalább egyszer találkozhatna velem. El is jött a kislány, aki Miskolcon végzett, és hozott nekem egy festményt, amit az édesanyja készített, azóta is ott lóg a dolgozószobámban. Nyáron hetente legalább ketten jönnek hozzám ide, a szárszói otthonomba, hogy dedikáljam nekik a könyvet. Három nappal ezelőtt Pécsről jött egy matematikus hölgy, aki meg akarta lepni a vejét egy dedikált példánnyal. A múltkor egy debreceni doktori disszertációban azt olvastam:
„Az Obádovics-módszerrel két lépésben ugyanolyan pontos megoldást kapunk, mint a klasszikus módszerrel tíz lépésben.” Csodálkoztam, nem is tudtam, hogy módszert alkottam!
Kaptam persze díjakat is. Három éve a Miskolci Egyetem kitüntetett a kar legnagyobb elismerésével amiatt, amit majdnem ötven évvel ezelőtt csináltam, nevezetesen, hogy bevezettem a számítástechnika numerikus módszereit. Jó érzés, hogy volt idő, amikor a dékán is a könyvemből tanult és hogy vele együtt a rektor, az oktatási rektorhelyettes is mind az én hallgatóm volt annak idején a Miskolci Egyetemen.
A teljes interjú a Válasz Online portálon olvasható.
