120 éve találta fel John Ambrose Fleming brit elektromérnök az izzókatódos csövet, vagyis az elektroncsöves diódát, amellyel egyenárammá lehetett átalakítani a váltóáramot.
1904-ben a Marconi cégnél dolgozva a transzatlanti rádióvétel javításán Fleming megalkotta a termikus vákuumcsövet, vagyis a kételektródos diódát, amelyet oszcillációs szelepnek nevezett el, amelyre november 16-án szabadalmat kapott. Fleming-szelep néven vált ismertté.
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága később érvénytelenítette a szabadalmat a nem megfelelő részleges lemondó, illetve felelősségkorlátozó jognyilatkozat miatt, és emellett megjegyezte, hogy a szabadalomban szereplő technológia a bejelentéskor már ismert volt. Ugyanis William Crookes angol fizikus, Johann Wilhelm Hittorf német fizikus és mások közel egy időben, 1869-1875 körül már felfedezék a részlegesen vákuumot tartalmazó elektroncsövet, amiben katódsugár, azaz elektronok áramlottak. A csövet ők kizárólag fizikai kísérletekhez használták, akkoriban a gyakorlati alkalmazás ötlete még nem merült fel.
A vákuumcső ezen találmányát gyakran az elektronika kezdetének tekintik. A Fleming-diódát a rádióvevőkben és radarokban ezt követően évtizedekig használták, mígnem több mint 50 évvel később a szilárdtest- elektronikai technológia felváltotta.
A pozsonyi születésű Lénárd Fülöp osztrák–magyar Nobel-díjas fizikus alkalmazott először rácsot az elektronáramlás vezérlésére (trióda).
