Január elseje

Az évkezdet napja hosszú történeti fejlemény eredménye.

Az ókori Rómában március 1-jével kezdték az évet. Január 1-je a Julius Caesar-féle naptárreform után, i. e. 153-tól vált évkezdő nappá, melyet Janus tiszteletére nagy ünnepségekkel, lakomákkal és ajándékozással ünnepeltek meg. A keresztény egyház éppen ezért e napot Krisztus körülmetélésének ünnepévé tette. Hazánkban az egész középkoron át az év kezdetét karácsonytól, december 25-től számították.

A január 1-jei évkezdet a Gergely-féle naptárreform (1582) óta vált általánossá, véglegessé 1691-ben, amikor XI. Ince pápa tette meg e napot a polgári év kezdetévé. Az egyházi év advent első napjával kezdődik.

13. századi okleveleink utalnak arra, hogy itáliai eredetű szokásként meghonosodott e napon a királyi adományozás. Ki-ki a mestersége szerszámait mutatta be, s ezután megkapta járandóságát. Egyes kutatóink e hagyomány továbbélését látják néhány, a századfordulón, sőt e században keletkezett leírásban. Erdélyben például a Teleki grófok egyik uradalmában újév napján köszönteni mentek az uradalomcselédei szerszámaikkal, munkájukat mímelve. Hasonló leírásokat olvashatunk erdélyi falusi bérlők udvarában megjelent béresekről is, akik az ostorpattogtatást, kolompolást, zajcsapást addig folytatták, míg az ilyenkor szokásos pénzjárandóságukat meg nem kapták. Az ország más részeiről elszórt adatok vannak arról, hogy a pásztorok ezen a napon nagy zajjal keresték fel gazdáikat, hogy ételt, italt és pénzadományt kapjanak. Az újévi köszöntésnek, különösen a diákok adománygyűjtő rekordálásának hagyományáról és tiltásairól a 16. század óta vannak történeti adataink (Dömötör T. 1964a: 36, 43, 160–161; Bálint S. 1976: 130–131).

A változó évkezdet következtében az évkezdő szokások és hiedelmek széthúzódtak az adventi időszak kezdetétől március elejéig. A változó évkezdetre utal az újév kiskarácsony elnevezése is. Az utóbbi közel másfél százados néprajzi leírások jól körvonalazzák a január 1-jéhez fűződő hagyományainkat. Ezek java része – mint a legtöbb ünnepi alkalomkor – a gazdasági élet, a háztartás, a család és az egyén szerencséjét kívánta megalapozni jóslással, varázslással, mágikus praktikákkal. Vannak köztük országosan elterjedt, ma is ismert szokások és hiedelmek, és vannak helyi hagyományok.

A gazdasági élet kedvező alakulását nagymértékben befolyásolta az időjárás, így nem véletlen, hogy az ünnepek, jeles napok szinte kivétel nélkül az időjárásjóslás alkalmai is voltak. „Ha újesztendő napján szép napfényes üdő van, az jó esztendőt jelent” – tartották például a bukovinai magyarok (Bosnyák S. 1977: 164). A délvidéki magyarok népi időjárásjóslása szerint „január 1. újév napján, ha csillagos az ég, rövid lesz a tél, ha piros a hajnal, akkor szeles lesz az esztendő. Kopácson azt tartják, ha süt a nap, sok hal kerül 110a hálóba. Szerémségben mondják, ha olvadni kezd, sok bor terem. Másutt azt tartják, ha újesztendő napján szép fényes az idő, jó esztendő lesz” (Penavin 1983: 108).

A moldvai magyaroknál a földműveléssel kapcsolatos jósló-varázsló szokás él. Újév reggelén felkeresik a házakat, és búzát vagy búzán kívül kukorica, napraforgó, rozs, zab, árpa magvát szórják szét, miközben jókívánságokat mondanak:

„Adjon isten bő bort, bő búzát, barackot, hosszú farkú malacot, sok kolbászt, pálinkát!”;

vagy:

„Búzával virágozzék kentek házik, s mindörökké virágozzék!” (Bosnyák S. 1980: 117).

A házigazdától bort, pálinkát, kalácsot, esetleg pénzt kapnak. Újévkor is szokás a gyümölcsfákat megrázni, hogy bőven teremjenek.

Az állattartással kapcsolatos újévi hagyományok között megtaláljuk a tyúkok abroncsból etetését (az analógiás mágia szép példája), mely sokfelé Luca-napi szokás. Azért tettek a tyúkok köré abroncsot, hogy szét ne széledjenek és egész évben hazatojjanak. A moldvai magyaroknál az újévi gabonamagvakat, melyeket a köszöntők szórtak szét, összeseperték és a tyúkoknak adták. Hajdúböszörményi hiedelem szerint jó tojók lesznek a tyúkok, ha újévkor mindegyiket átdugják a létra fokán.

Újévi első látogatónak férfit vártak, sőt várnak ma is, mert úgy vélik, hogy szerencsét hoz. Volt azonban az állattartással kapcsolatosan is jelentősége. Ugyanis férfi látogató esetén hím állatszaporulatra, nő esetén nőstény állatokra számítottak a következő esztendőben. Gyimes-völgyben ezt így fogalmazták meg:

„Ha férfi lép bé előbb a házba, akkor mind berbécsek lesznek a báránykák, s mind bikák lesznek a borjúk, azt tartottuk. Ha fejérnép jő bé, akkor mind ünők lesznek a borjúk, s nyöstények lesznek a bárányok” (Bosnyák S. 1982: 105).

Szalontán is úgy tartották, hogy ha férfi, cigány vagy kéményseprő lép először a házba, az fiút vagy hímállatot jósol. A nő azonban szerencsétlenséget, vagy a szaporulatban lányt, illetve nőstény állatot jelez.

Közismert az a hiedelem, hogy újév napján semmit sem adnak ki a házból, mert akkor egész éven át minden kimegy onnan. Jászdózsán ezt így fogalmazták meg: „Újesztendő napján nem szabad semmit kiadni a házból, mert elszáll a tehén haszna” (Gulyás É. 1976: 149). A bukovinai és moldvai magyaroknál ezen a napon, ha kiseperték a házat, eltették a szemetet, mert attól tartottak, ha kidobnák, ezzel a szerencsét vetnék ki. A Gyimes-völgyi magyarok a trágyát sem vitték ki az istállóból. Általában munkatilalom volt, mint a legtöbb jeles napon. Nem volt szabad főzni, mosni, varrni, állatot befogni stb. Mosni már karácsony első napjától tilos volt január 2-ig. Nem lehetett mosott, felakasztott ruha a házban, mert – a száradni kitett bőrök példáján – az sok elhullott állatot jelentene a következő évre. Általános hiedelem, hogy ami e napon történik valakivel, az ismétlődik egész évben. Ezért igyekeztek a veszekedéstől is tartózkodni. Úgy tartották, akit ezen a napon megvernek, azt egész esztendőben verni fogják.

Szokás volt újévkor korán reggel a kútnál mosdani, hogy egész évben frissek legyenek. A szegedi tájon például az újkígyósiak a kútnál mosdottak, korán kelve. Napközben sem fekszenek le, hogy a következő esztendőben nehogy betegesek legyenek. A tápaiak szerint a fekvő betegeknek is fel kell kelniök ezen a napon, nehogy egész évben az ágyban feküdjenek. Tartózkodnak az összeszólalkozástól is. Kerülik a kölcsönkérést. „Deszken, aki leghamarabb fölkel, elmegy a kútra és vizet hoz. Amikor bejön a szobába, megkérdezik tőle, hogy mit hozott. Ő erre háromszor azt mondja: erőt, egészségöt, áldást, békességöt, szöröncsét! Régi ószentiván hagyomány szerint aki újév napján vizet hoz a kútról, a kapun két kannával beönt, hogy ömöljön a pénz is be a házba” (Bálint S. 1980b: 241). Aki hajnalban elsőként merít a kútról, úgy vélték, aranyosvizet merít, mely szerencsét 111hoz. Ebből a vízből a családtagokat is megitatták. Sarkadkeresztúron úgy mondták: „Ha újévkor valaki először visz vizet, az elviszi az »aranyvizet« és abban az évben mindenbe szerencséje lesz” (Bondár 1982: 12).

Az újesztendei jósló, varázsló eljárásoknak igen fontos része volt a táplálkozás, megszabott ételek fogyasztása, illetve bizonyos ételek szigorú tiltása. Jól ismert a baromfihús evésének tilalma e napon, mert úgy tartják, a baromfi elkaparná, kikaparná a szerencsét, vagy például Jászdózsán úgy mondják, kirepülne a szerencse. Disznóhúst kell enni, mert a disznó előretúrja a szerencsét. Előnyben részesítik ilyenkor a szemes terményeket (lencse, rizs, köles), abban a hitben, hogy a sok apró mag pénzbőséget jelent a kővetkező esztendőben. Hajdúszoboszlón azonban tilos volt a kása evése, mert attól tartottak, hogy kiütésesek lesznek.

Sárkeresztesen rétest sütöttek azzal a magyarázattal, hogy „hosszúra nyújjon az esztendő, sokáig éjjenek” (Gelencsér 1981: 192). Szokás volt egész kenyeret szegni, hogy mindig legyen a családnak kenyere. Az Ipoly menti palócoknál, például Pereszlényben túrós rétest fogyasztanak, hogy hosszú életűek legyenek. A mákos ételt viszont tiltották abban a hitben, hogy sok lenne a bolha a következő esztendőben a háznál. Az Ipolyhídvégiek a nyúl fogyasztásától tartózkodtak, mert elvihetné a szerencsét (Csáky 1987: 72). A Tápió menti falvakban többek között többféle rétest is sütöttek, hogy ezzel „nyújtsák a gazdaságot” (Barna 1985b: 766).

Január első napja alkalmas idő a férjjóslásra. A bukovinai magyarok úgy vélték, hogy újév reggelén amilyen nevezetű férfit látnak először, olyan nevezetű lesz a férjük. Jászdózsán tükröt tettek a fejük alá, hogy megálmodják a jövendőbelijüket.

Lónyán a hagyományos újévi étel a kocsonya volt. A kocsonya elfogyasztása után a lányok mindegyike kiválaszt egy csontot, kiteszi az udvarra, akiét a kutya elviszi az éjszaka, az még abban az esztendőben férjhez megy (Babus 1976: 103).

Újévhez kapcsolódó dramatikus szokásokról csak elszórt adataink vannak. Például a Somló-vidéken újév napján egy legényt öregembernek öltöztettek, akit egy gyerek végigkorbácsolt a falu utcáin, ezzel jelezve, hogy az újesztendő kikergette az óesztendőt (Relković 1928: 103).

A kimondott szó varázserejébe vetett hit az alapja a köszöntés szokásának. Újévkor, akárcsak majd mindegyik ünnepen házról házra jártak köszönteni a felnőttek és a gyerekek. Legismertebb énekük

Új esztendő, vígságszerző mos’ kezd újulni,
újulással, víg örömmel mos’ kezd hirdetni.

Ehhez általában valamilyen tréfás adománykérés kapcsolódott, például Nagyszalontán (Bihar m.):

Diksi-buksi garajcár,
bújj ki az ablakfián!
Tyúk ide, búbos,
kalács ide, fonatos!
A gazdasszony piros,
a jánya takaros,
az ura bakkancsos.
(MNT II. 1. sz.)

Kalotaszegen reggel indultak újévet köszönteni. A kalotaszegi szokásokat bemutató monográfia e köszöntők sokféleségéről ad számot, a múlt századi gyűjteményekből ismert szövegektől a tankönyvekből tanult rövid versikékig, régies hangulatú rövid köszöntőkig. Az utóbbira példa:

Tudom disznót jót öltetek,
Kolbászt, májast töltöttetek,
Ha engem nem részesíttek,
Több újévet ne érjetek!
(Vasas–Salamon 1986: 33)

Sajátos szokások éltek egy erdélyi magyar faluban, Magyarózdon. A hajnali derengés előtt kezdtek a férfiak, legények, fiúgyerekek csattogtatni ostoraikkal, ökörcsengőt rázva. Hárman-négyen álltak össze:

– Gazduram megengedi csattogtatni?
– Meg, meg. Vágjátok, hogy menjen!

Köszöntőt mondtak, sőt adománykérő rigmust is:

Eljött újesztendő
Borzas szakállával
Fenyegetnek ingem
Kétágú korbáccsal.

Ne fenyegess gazda,
Tégy bort az asztalra,
Majd én is eljüvek
A zsíros pánkóra.

Zörgetik a kócsat
Pénzt akarnak adni,
Ha ötvenhányt adnak
El se fogom venni,
Hogyha egy lejt adnak
Meg fogom köszönni…

Pirkadatkor indult az Aranycsitkó (általában felnőtt férfi), ott, ahol kisebb gyermek lakott, a csengőjét rázva nyihogott, és az ajtót megnyitva mogyorót, diót, almát szórt be (Horváth I. 1980: 132–134).

Vasszilvágyon még a hatvanas évek végén is jártak újévet köszönteni a fiúgyerekek. Csapatosan mentek házról házra. Engedélyt kértek: „Szabad-e újévet köszönteni?” Majd rákezdtek:

Boldog újévet!
Bort, búzát, barackot,
Kurta farkú malacot,
Szekerembe kereket,
Köcsögömbe feneket,
Poharamba vörösbort,
Hadd ihassak bőven,
Az új esztendőben.

Végül ismét boldog új évet kívántak és a háziaktól pénzt kaptak (Tátrai Zs. gy. 1966).

A zoboralji Kolonban szerencsézni jártak:

Az újévnek reggelén köszönteni jöttem,
A fiúi szeretet hozott ide engem.
Az úr minden jókkal a házat szeresse ,
A benne lakókat sokáig éltesse.
Boldog újévet kívánok!

Ugyanitt a bakter a halaperdára tűzött piros almával ment szerencsézni (Brath–Sándor 1985: 8).

Ipoly menti palócoknál az újévi köszöntők ma is gyűjthetők. Egyik változatuk így hangzik:

Boldog újjévet kívánok
Az újj esztendőbe,
Fehér kenyér dagaggyon
A nyárfa teknőbe!
Hús, kenyér és ruha
Legyen mindig bőven
A patikát felejcsük el
Az ujj esztendőbe!
(Csáky 1987: 68)

Az újévköszöntők többsége szilveszterhez kapcsolódik, hiszen a népi hagyomány szerint e két nap együvé tartozik.

(Magyar néprajz)

185