Albert Schweitzer Nobel-békedíjas német humanista, orgonaművész, orvos-misszionárius, teológus és filozófus, az utolsó polihisztorok egyike mindenét feladta, hogy Afrikában gyógyíthasson.
1875. január 14-én született az akkor Németországhoz tartozó elzászi Kaysersbergben. Gyermekkorát a közeli Gunsbachban töltötte, ahol apja evangélikus lelkipásztor volt. Még húszéves sem volt, amikor elhatározta, hogy élete első harminc évét a tudománynak és a művészetnek, további életidejét az emberiség szolgálatának szenteli. Zenei tanulmányai mellett filozófiai és teológiai doktorátust szerzett.
Teológiai munkásságának fő törekvése a keresztény hit és a modern tudományos gondolkodás közti feszültség áthidalása volt. Terjedelmes értekezést írt Kant filozófiájáról, kutatásokat folytatott Jézus életéről, később Pál apostol miszticizmusáról.
Alapműnek számító, francia nyelvű könyvében elemezte Bach zenei nyelvének jelképrendszerét, 1905-ben Párizsban részt vett a Bach Társaság megalapításában. Virtuóz módon tolmácsolta Bach orgonaműveit, terjedelmes tanulmányt írt Német és francia orgonaépítészet és orgonaművészet címmel, több ízben felemelte szavát a régi német orgonák védelmében.
Afrikában
Amikor 29 éves korában tudomást szerzett arról, hogy Francia Egyenlítői Afrikában, a mai Gabonban orvoshiány van, fogadalma arra indította, hogy beiratkozzék az orvosi karra. 1912-ben avatták doktorrá, s a következő évben, három diplomával a tarsolyában, feleségével az oldalán elhajózott Gabonba, legfontosabb poggyásza egy orgonapedálos kis zongora volt. Döntéséről ezt írta: „Feladtam az orgonaművészetet, felhagytam a tudományos munkásággal, elvesztettem anyagi függetlenségemet, hogy barátaim segítségére szoruljak.”
A trópusokon elsősorban a lepra és az álomkór gyógyítására törekedett őserdei kis kórházában. Német állampolgársága miatt az első világháború kitörésekor házi őrizetbe vették, majd 1917-ben feleségével együtt kitoloncolták és Franciaországba internálták őket.
A háború végén megkapta a francia állampolgárságot, és visszatérhetett az immár Franciaországhoz csatolt Elzászba. Újra a strasbourgi Szent Miklós-templom lelkésze lett, orvosként dolgozott, közben Európa-szerte előadásokat és hangversenyeket tartott, hogy pénzt szerezzen őserdei kórháza újjáépítéséhez és fenntartásához.
1924-ben tért vissza a gaboni Lambarénébe, az őserdőben tamtamdobok adták hírül: ismét itt van a fehér doktor. Afrikában végzett munkáját világszerte egyre többen támogatták, kórházában sok kitűnő orvos – köztük a magyar Goldschmidt László – dolgozott. A betegeket a hozzátartozók ápolták, ők takarítottak és látták el az egyéb teendőket.
Afrikában végzett humanitárius munkásságáért 1952-ben Nobel-békedíjat kapott, a kitüntetéssel járó összegből telepet hozott létre a leprások számára. A „Nagy Fehér Varázsló” – ahogy Gabonban nevezték – 1965. szeptember 4-én halt meg. Halálos ágyán Bachot hallgatott hanglemezről, majd elbúcsúzott munkatársaitól. A kórház területén temették el, sírját leprások ásták meg. Gyalulatlan fakoporsóban helyezték örök nyugalomra, utolsó útjára a lepratelep gyermekeinek éneke kísérte. A sír egyszerű fakeresztjén csak ennyi áll: Albert Schweitzer.
Egykori gaboni házában múzeumot alakítottak ki, hatalmas könyvtárának nagy részét a strasbourgi egyetemre hagyta, orvosi könyvei a lambarénei kórházban segítik a gyógyítást. Hagyatékát – 12 folyóméter iratot, jegyzeteket, beszédeket, kéziratokat – Zürichben, kiterjedt levelezésének nagy részét Gunsbachban, az Albert Schweitzer Központban őrzik.
Élete során számos könyvet írt, 1951-ben megkapta a Német Könyvkereskedők Békedíját. A tömeggyilkosságokkal teli 20. századot az emberiség szellemi hanyatlása korszakának tartotta, ő maga az emberekért és az egész emberiségért dolgozott.
„Humanista feladatunkat nem felekezeti vagy nemzeti hovatartozásunk alapján kell megítélnünk és végrehajtanunk” – írta. Kultúrfilozófusként úgy vélte, hogy a technika fejlődése a 19. század közepétől párhuzamosan haladt az erkölcsök hanyatlásával.
Véleménye szerint a technikai fejlődés árnyoldalait, embertelen hatásait csak a magas etikai kultúra egyenlítheti ki, csak ez akadályozhatja meg, hogy technikai hatalmunkat önmagunk és embertársaink ellen fordítsuk; az emberiséget csak egy etikai reneszánsz mentheti meg. Etikájához – a hindukéhoz hasonlóan – hozzátartozott minden élet, az állati és növényi lét tisztelete is. Magyarországon a hatvani kórház viseli nevét. Életét több film is feldolgozta, legutóbb 2009-ben az Albert Schweitzer – Egy élet Afrikáért című német-dél-afrikai alkotás. (A Múlt-Kor írása)
________________________
Albert Schweitzer a XX. század legjelentősebb személyiségei közé tartozik, mégis az a veszély fenyeget, hogy a nagy humanista alakja könnyen feledésbe merülhet. A születésének 150. évfordulója alkalmából szervezett emlékév ennek kívánja elejét venni. Az offenbachi Német Albert Schweitzer Központ munkatársa, Roland Wolf összeállítását közölte a Vigilia.
„Albert Schweitzernek a modern kultúrát érintő kritikája, az állatok védelme melletti kiállása és az atomfegyvereket elítélő álláspontja mit sem vesztett aktualitásából. Annak ellenére azonban, hogy az 1950-es és az 1960-as években szabályosan rajongtak a humanista evangélikus teológusért, akit Nobel-békedíjjal is kitüntettek, idővel megfakult az iránta való érdeklődés. Ezért 2025-ben fontos, hogy két dátumhoz kapcsolódva ismét a nyilvánosság figyelmének fókuszába állítsuk alakját: január 14-én lesz Schweitzer születésének 150., szeptember 4-én pedig halálának 60. évfordulója.
Schweitzer, aki 1875. január 14-án született az elzászi Kayserbergben, egyetemes érdeklődésű és hatalmas munkabírású zseni volt – orvosként dolgozott a trópusokon, teológus és vallásfilozófus volt, kivételes orgonistaként is híres lett, aki különösen Bach darabjait játszotta mesterien, de épített is orgonákat, s zenetudósként és kultúrkritikusként is világhírre tett szert. 1952-ben megkapta a Nobel-békedíjat, s egy sorba szokás helyezni Mahatma Gandhival, Martin Luther Kinggel és Teréz anyával.
Már fiatalon mélyen érintette a világban észlelhető szenvedés és nyomorúság. Későbbi visszaemlékezései szerint nem ismerte a gondtalan ifjonti életörömöt: „Különösen az okozott szenvedést számomra, hogy oly sok fájdalom és nyomorúság terheli szegény állatokat.”
Schweitzert, az élet minden megnyilvánulásának szelíd barátját mélységes aggodalommal töltötték el a nagyhatalmak atomfegyverei. Világszerte közvetítették azt a rádióbeszédét, amelyben a nukleáris kísérletek azonnali beszüntetésére szólította fel az atomhatalmakat. Még idős korában is felemelte a szavát az atomfegyver-kísérletek ellen. A Nobel-díj átvételének alkalmával mondott beszédében kiemelte, hogy az ember annál nyomorúságosabb, minél több hatalma van.”
