Pósa Lajos, a „mesekirály”

175 éve született Nemesradnóton Pósa Lajos, a „mesekirály”.

„Aki a gyerekek lelkébe horgonyozta le írói dicsőségét, igen bölcsen cselekedett. Emléke jó helyen van.” (Molnár Ferenc)

Az író, költő, meseíró, dalszerző, szerkesztő, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtője egyszerű földműves szülők gyermeke, akik az eszes fiút szegényes anyagi viszonyaik ellenére is taníttatták. A gimnázium hat osztályát Rimaszombatban végezte, a két felsőt Sárospatakon, majd a Budapesti Tudományegyetem bölcseleti karán a tanári pályára készült, és a rendes tanfolyamot el is végezte. Ezalatt folyton súlyos anyagi gondokkal küzdött. Mint egyetemi hallgató óraadással és a lapokba írogatással tartotta fenn magát. Öröme, vigasztalása a költészet volt; sőt feláldozta ez ábrándjának már-már biztosított életpályáját is. Volt kisegítőtanár fővárosi reáliskolákban (a Belvárosban, meg a Józsefvárosban is) egy évig; de egyrészt beteges volt, másrészt pedig minden áron költő akart lenni. Felhagyott tehát a kenyérkereső pályájával és írni kezdett.

Írói pályáját a Tóth Kálmán szerkesztette Bolond Miska című humoros képes hetilapnál kezdte az 1870-es évek elején mint rendes belső munkatárs. Ebben a minőségében 1875-ig Csernátony Lajos Ellenőr című lapjának is dolgozott, majd a Toldy István szerkesztésében megjelent Nemzeti Hírlaphoz került, majd 1881-től a Szegedi Napló munkatársa volt.

Majdnem minden napi és hetilapba s folyóiratba írt, a fővárosiakon kívül számos vidékibe is. Mint munkatárs és segédszerkesztő Szegeden 1889 végéig működött, amikor már mint országszerte ismert gyermekköltőt a Singer és Wolfner cég egy megindítandó gyermeklap szerkesztőjéül meghívta Budapestre. Szegeden arany tollal tisztelték meg, eljövetelekor gyermekek arcképeivel egy albumot nyújtottak át neki és a város elitje búcsúünnepet rendezett a tiszteletére. Ezt követően Budapesten dolgozott, Benedek Elekkel együtt megindította az első irodalmi értékű gyermeklapot Az Én Újságom címmel, s annak szerkesztője volt. A gyermekköltészet mellett a hazafias lírát művelte, nevezetes politikai események alkalmával gyakran adva kifejezést honfiúi érzéseinek. Ilyen költeményeinek lelkesítő hatása alatt határozták el és kötelezték magukat a Gyorok-ménesi szőlőbirtokosok, hogy a költőt minden évben Lajos napján egy hordó ménesi borral tisztelik meg. Az első évi tiszteletadót 1896-ban külön küldöttség művészileg faragott hordóban adta át egy írói estélyen a „Pósa-asztalnál”. 1901-ben megházasodott, és anyja halála után feleségével együtt Radnótra költözött, azonban alig egy év múlva ismét visszatért a fővárosba. 1892-ben a Petőfi Társaság tagjának választotta.

Számos verskötete és több mint 50 kötetnyi gyermekverse jelent meg. Mintegy 800 dalt írt, ebből vagy 400 meg van zenésítve; a legtöbb magyar dallamszerző felhasználta szövegeit, leginkább azonban Dankó Pista és Lányi Géza. Műveit számos idegen nyelvre lefordították.

LÁTOGATÁS PÓSA BÁCSINÁL

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperencián túl, Tiszán innen, Dunán innen, lakozott egy ember. Bizony szegény volt őkelme, a háznál se tücski, se hajtsd ki. Való igaz, hogy ilyetén állapotával ő édes-keveset törődött. Öreg emberek, akik jórészt már bejárták az élet útját, fejet csóváltak, látván őt térülni, fordulni hol erre, hol arra. Ez az ember forgat valamit elméjében, de mit? Talán a bölcsek kövét szeretné megtalálni vagy a Dárius kincsét keresi? Mindkettő lehetséges, de éppenséggel nem valószínű. Mert, ha azt akarná: kotyvasztana; ha ezt keresné: ásóval turkálná a földet; holott örökké lesütött szemmel járkál. Ugyan miért? Azért bizony, mert veszedelem vagyon az ő szemében; tűz, amely sugárt hint szerteszét, s bizony megégeti azt, aki nem elég elővigyázatos.
Egyszer aztán nagyot gondolt a mi emberünk. Félmérföldes csizmákat húzott, s tarisznyáját megrakta hamu-pogácsával. Ha a lába térdig kopik is, ha a világ végéig kell is mennie: ő megy. Megy és megkeresi a szerencsét.
Az emberek rámeredtek.
– Ugyan hová mégy innét? – kérdezték tőle. – Hát nem vagy megelégedve a sorsoddal? Becsülettel élsz közöttünk; mi szeretünk téged. Vajon miért kívánkozol el tőlünk?
Ő pedig válaszolt.
– Megyek, mert várnak engem. Hegyek derekán, völgyek ölén, csendes tanyán és zsibongó városokban. Hegyek derekán nem zúg a szél, völgyek ölén nem nyíl a virág, csendes tanyákon nincs vidámság és napsugár a városokban. Én oda varázsolom őket.
– Ugyan mivel?
– Vagyon nekem erre varázsszerem.
– És micsoda az a varázsszer?
– Egy csomó papiros.
– És mi van a papiroson?
– Vers…
A kíváncsiskodók elfordultak és mosolyogtak.
Ez az ember sincsen ki szegletre. Ám lássa: mire viszi.
Elment. Bandukolt hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül. Ág húzta, tüske tépte, de azért csak kitartóan haladt előre. Mikor kifogyott tarisznyájából a hamu-pogácsa: megállott Pesten egy nagy ház előtt.
Két ember lakott a házban. No, ugyan furcsa emberek voltak.
Okos emberek, ha mi szépet gondoltak el vagy okosat mondtak: ők könyvbe írták, azután bíztatták a többieket: vegyétek, lássátok és olvassátok, mert nagy lészen a ti szíveteknek az ő gyönyörűsége.
Hát nem mosolyogni való az olyan ember, aki könyvet árul? Mi eddig úgy tudtuk, hogy csak az a jó, amit meg lehet enni, fényes ruha, amit magunkra öltünk, ékszer, amit magunkra akasztunk… Náluk kopogtatott a mi emberünk.
– Szerencsés, lencsés jó napot kívánok, – köszöntött tisztességtudóan.
– Fogadj Isten, szegény ember, ugyan mi kéne, ha vóna?
– Hegyek derekán nem zúg a szél, völgyek ölén nem nyíl a virág, csendes tanyákon nincs vidámság és napsugár a városokban. Én oda varázsolom őket.
– Ugyan mivel?
– Vagyon nekem erre varázsszerem.
– És micsoda ez a varázsszer?
– Egy csomó papiros.
– És mi van a papiroson?
– Vers…
A két ember nem fordult el, hanem elolvasta a verseket, és azután mosolyogtak. Nevetett a szemük, a szívük, a lelkük. És ott fogták a verset is, a vándort is. Dehogy eresztik tovább!…
És azóta zúg a szél a hegyek ormán, virág nyíl a völgyek ölén, vidámság honol a csendes tanyákon, verőfény dereng a komor, zajongó városokban. Ezt mind ő csinálta, az ő varázs-verseivel, a gyermekek szívében… Pósa bácsi…
– Tyűh, örgöm-börgöm – dohog hangosan Pósa bácsi, ha elolvassa ezt a róla való írást –, hát ugyan mire volt jó ezt elbeszélni? Még azt találja hinni valaki, hogy míg én elő nem álltam egy paksaméta verssel, nem zúgott a szél a hegy derekán, nem nyílott a virág a völgy ölén, nem volt vidámság a csendes tanyákon s nem ragyogott napsugár a komor városokban…
Hát persze, hogy nem. Bizony nem. Hiába bizonykodik, hogy nem varázsló: ezt mind ő csinálta. És ezt köszönöm most én meg mindnyájunk nevében, akik az ő csudatételében gyönyörködünk.
Tiltakozó szavára pedig nem adok ez egyszer semmit. Kimondom, hogy ezt a varázsolást mindmáig elköveti, és tapsolnak hozzá kicsiny gyermek-kezek lelkesen, szívrepesve.
Hogyan csinálja?
Biz’ ez fogas kérdés. Erre nem könnyű felelni. Talán jobb lesz, ha meglátogatjuk munkás-házában.
Ott ül egy karosszékben. Füst gomolyog körülötte, mint a mesebeli királyleány kékes fátyola. A bemártott toll ott hever előtte, ő maga hátrahanyatlik, a szeme le van csukva. Talán alszik? Nem biz’ a. Ábrándozik, mesék szálait szövögeti. Egy-egy napsugár betéved az ablakon, odalopódzik a lezárt szempillákhoz s mosolyog ő is, a napsugár is. És készen van a vers, tele aranyos derűvel, humorral vegyest. Pista, Palkó, Gyurka, Karcsi, kik kis tanyákon, faluban, nagy városokban laknak, milyen örömmel hallgatják majd. Bizony, a hangos öröm felveti a házat.
Íme, láttuk, mint születik a vers és mégse láttuk.
Pósa bácsi pedig szól:
– Gyertek mind, akik szépen tudtok regélni az én gyermekeimnek.
Jön hát egy poéta. Egy kicsit félénk, a szava is reszket, amint megáll Pósa bácsi előtt. Az pedig jóságosan bátorítja.
– Miről írt?
– A tenger mélységéről.
– Hát még?
– A hegyről, amely legmagasabb a világon.
– Hát még?
– Az illatos rózsáról; a hárfáról, amelynek legédesebb a zenéje.
– Hát még?
– A kék égről, amely végtelen.
Pósa bácsi megcsóválja a fejét. Valami nem tetszik neki.
Betakarja magát a kavargó füstfelhőbe s megszólal csendesen:
– Van valami, ami mélyebb a tengernél, magasabb a legmagasabb hegynél, illatosabb a rózsánál, édesebb zenéjű a hárfánál és végtelenebb a kéklő égnél. Arról írjon az én gyermekeim számára.
– A poéta lehorgasztja fejét s kérdi:
– S mi legyen az?
A gyermekek hatalmas varázslója csendesen, szinte suttogva válaszol:
– A szív.