1837. február 10-én, azaz 185 esztendeje ezen a napon kapott halálos sebet egy párbaj során Alekszandr Szergejevics Puskin, az orosz irodalom egyik legismertebb alakja, a megújuló orosz irodalom nyelvének megteremtője.
Az alábbi elbeszélés részletesen leírja a történetet.
Dsida Jenő: Egy tragikus pisztolylövés századik évfordulója
A lövés eldördült.
A költő megtántorodott és elesett. A sebből nagy piros tócsa folyt az erdei tisztás havára. Összeszedve minden erejét, irtózatos kínlódással felült fektéből, gondosan célzott és lőtt. Ellenfele, Georges d’Anthes, a francia diplomata délceg fia, szintén elzuhant a földön. Könnyebb sebet kapott, a golyó éppen csak súrolta. De a költő azt gondolta, hogy meghalt s így suttogott:
– Azt hittem, hogy halála örömet szerez majd nekem. Most meg úgy érzem, hogy szinte fáj!…
Rettenetes kínok közt fetrengett két nap, két éjjel. Mikor magához tért, azt kérdezte orvosától:
– Mondja meg őszintén, halálos a seb?
– Kötelességemnek tartom, hogy ne titkoljam el: bizony halálos – felelte az orvos.
Reszkető kézzel simította végig verejtékes homlokát:
– Még rendbe kell hozni az otthoni dolgokat…
Halála előtt három perccel azt kérte, hogy fordítsák a másik oldalára. Teljesítették kérését s egy párnát támasztottak a háta alá.
– Jó – suttogta a költő –, azt hiszem, be van fejezve.
– Igen – felelte az orvos –, már befejeztük, párnát is tettünk a hátához.
– Az élet van befejezve! – mondta a költő és meghalt.
Így fejezte be életét 1937. február 10-én Alekszandr Szergejevics Puskin, a nagy orosz költő. Becsülete védelmében halt meg, alig harmincnyolc éves korában, felesége csábítójának golyójától találtan. Az „otthoni dolgokat” már ezzel sem tudta rendbehozni.
*
Micsoda telivér, féktelen, pazar csillogású, tékozló élet omlott össze! Az orosz romantika benne ébred öntudatra és emelkedik szédítő magasságba. Benne sziporkázik és robban szét a byronizmus egész tűzijátéka. A Kaukázus félelmes és hatalmas tájain bontakozik ki csapongó, forró, szabad orosz fantáziája.
Ereiben tüzes afrikai vér is folyik: anyja Hannibálnak, Nagy Péter cár udvari szerecsenének unokája. Az egyetemes emberiség milyen szédítő messzeségei találkoznak egyetlen ember lelkében: Afrika, Kaukázus, Byron ködös Albionja, Európa drága és hímes hagyományokkal teleszőtt kultúrája!
Az udvari líceumban nevelkedik. Első verskísérleteit franciául írja. Minisztériumi állást kap, de zabolátlan természete nehezen viseli el a hivatal nyűgeit. Fennen hirdeti, hogy szabadgondolkozó, ódát ír a szabadsághoz, gúnyverseket költ előkelő udvari férfiakról.
Besszarábiába, Kisenevbe száműzik. Nem bánja. Nem sokat törődik a hatalmasokkal. Feljegyezték róla, hogy egyszer a Gálakorzón sétált, amikor a cár arra hajtatott.
– Jó napot, Puskin! – köszöntötte a cár.
– Jó napot, felség! – köszönt vissza egyszerű, bármely polgárnak kijáró kalapemeléssel a költő.
Besszarábiában vándorcigányokkal csavarog. A dekábrista összeesküvés idején, ugyancsak száműzetésben, apja birtokán tölti idejét. Ez a szerencséje. Néhány hónappal az elfojtott lázadás után megjelenik nála a cári rendőrség egyik embere és felszólítja, hogy azonnal kövesse. Soknapi és éjszakai utazás után érnek Moszkvába. Rögtön a Kremlbe vezetik, a cárhoz. A cár, a kandallónak támaszkodva ezekkel a szavakkal fogadja:
– Mondd csak, Puskin, részt vettél volna az összeesküvésben, ha véletlenül nem vagy száműzve? Puskin tiszteletteljes, de határozott hangon:
– Feltétlenül részt vettem volna, felség.
Mire a cár mosolyogva bocsátja el:
– Itt volna már az ideje, hogy megjöjjön az eszed, fiam.
De Puskinnak nem jön meg az „esze”. Ezután megy el igazán, mikor megtalálja az ő szerelmes Kaukázusát. Heteken, hónapokon át csavarog a gleccserek fölött, szédítő szakadékok peremén, nézi az alárohanó vadvizeket, a meginduló lavinákat, a kiterjesztett szárnnyal, mozdulatlanul lebegő sasmadarat és szövi nagy álmait a készülő, hatalmas versről, az Anyeginről.
Gogol írja Puskin kaukázusi utazásáról:
„Ecsetje ettől az időtől fogva kapta azt a széles vonást, az a merész gyorsaságot, mely bámulatva ejtette az akkoriban olvasni kezdő Oroszországot. Mikor egy csecsennek egy kozákkal való összecsapását festi, olyan a stílusa, mint a villám, sziporkázik, mint a szikrázó kardok és gyorsabban pereg, mint maga a viadal. Puskin a Kaukázus megéneklője. Szerelmes belé minden érzésével, egész lelkével, át meg át van hatva csodás vidékeitől, a krími éjszakák és kertek ragyogásától.”
Akkor sem csillapodik, amikor I. Miklós cár kamarásává és udvari történetírójává nevezi ki és megnyitja előtte az ország összes levéltárait. A költő nagy történelmi munkákba kezd, sajtó alá rendezi az Anyegint, megnősül, de azért csak tovább éli szertelenül csapongó, szélsőséges életét.
Jön a végzetes párbaj.
Egy romantikus élet számára alig lehetne romantikusabb véget kitalálni, mint amilyent az a havas tisztáson eldördülő pisztolylövés adott a nyugtalanságok nagy fiának. A cári szerecsen göndör hajú dédunokája vajon nem saját tragédiáját jósolta meg látnoki szemmel, amikor az Anyeginben megírja Lenszkynek, a fekete-göndör, romantikus német poétának kísértetiesen hasonló párbajhalálát?
*
Meghatódik az ember, ha arra gondol: mit jelentett álmokkal fűtött ifjúságunknak az Anyegin. Childe Haroldnak és Don Juannak ez a tipikusan orosszá gyúrt alakja, ez a mazurkát táncoló, romantikusan izzó és unott muszka dandy. És Tatjána, az összetört szívű, sápadt szépség, akinek holdsugárból szőtt alakja az orosz tájak és meghitt családi otthonok hangulatát árasztja. A költészetté nemesített női szenvedés és asszonyi erkölcs leheletfinom festménye. A környezetek és részletek tiszta rajza, a puskini stanzák balalajkává lágyult, pergő és olvadó muzsikája. Édes költészet, feledhetetlen emlék, kiölhetetlen élmény.
Babits írja: Itt érzem először azt a bűbájos „orosz ízt” az irodalomban, amely a nagy regényírók munkáiból oly jó ismerősöm. Az Anyegin számomra az első orosz regény.
Ugyancsak Babitsnál olvasom: Bizonyos, hogy költészete nem volna képzelhető a Byroné nélkül. Azt mondják, hogy az egész orosz irodalom Byronnak köszönheti létét. Különös, hogy az apák néha mennyivel kisebbek ivadékaiknál.
Mikor Puskinra gondolok, Puskint olvasom, örök fájdalmam, hogy nem tudok oroszul. Ha valaha megtanulok, csak Puskin és az Anyegin miatt teszem. Mert a Bűn és bűnhődés nagy regénye keveset veszít a jó fordítással, de a költészet lebegő zenéje nehezen tud repülni idegen szárnyakon. Noha Bérczy Károly könnyed, bár kissé avíttas fordítása még ma is szép és élvezhető.
Jólesett mindezt elmondani a tragikus pisztolylövés századik évfordulóján.
(Megjelent a Keleti Újságban, 1937. február 15-én.)
