Oroszország történelme

Oroszországot talán ma már el sem tudjuk képzelni Szibéria nélkül. Az óriási, Európánál is nagyobb kiterjedésű, ám mindössze 40 millió léleknek otthont adó terület már több mint három és fél évszázada Oroszország része. Azonban a történelemtanításnak igencsak margóra szorult fejezete, hogy miként került Szibéria orosz fennhatóság alá. Ennek oka, hogy Szibériát nem lehet a klasszikus értelemben vett gyarmatokkal összehasonlítani, de részben az ország területének nagyjából háromnegyedét kitevő nagytáj tette Oroszországot nagyhatalommá, és hátország jellegével megadta a „legyőzhetetlen orosz medve” mítoszát. Alábbi írásunkban bemutatjuk, hogy miképpen zajlott le a hatalmas terület birtokba vétele. Kevéssé köztudott, hogy a kozákok oroszlánrészt vállaltak Szibéria meghódításában, s még a Bering-szoros felfedezése is egy kozáknak volt köszönhető.

A tatárokon át vezetett az út

Amíg az Újvilág meghódoltatása, Hernán Cortés vagy Fransisco Pizzaro hadjáratai a gyarmatosítások történetének „legnépszerűbb” fejezeteinek számítanak – ahogy India vagy Afrika európai uralom alá vetése is -, addig Szibéria meghódítása már nem érdemel(t) ekkora figyelmet. De hogyan jutottak el a keleties moszkvai cárok a gyarmatosító politikáig?

A keleti szláv fejedelemségek történetében nagy törést hozott a tatárjárás. A Kijevi Rusz fővárosát 1240-ben vették be a később Magyarországra is betörő mongol hódítók és lassan minden orosz fejedelemséget maguk alá gyűrtek, az északnyugati Novgorodot leszámítva. Moszkva fejedelme eközben az Arany Horda vazallusaként lassanként egyesítette az orosz fejedelemségeket. A tatár időszak alatt kezdett el egyesek szerint Oroszország elkeletiesedni, azaz eltérni az európai fejlődéstől, amelyben Nagy Péter fog csak gyökeres változásokat hozni.

Ám a 15. századra olyannyira meggyengült a mongol uralom, hogy a fejedelem már adót sem fizetett. A tatár igát véglegesen III. Iván (1462-1505) rázta le. A viking eredetű Rurik-uralkodó alatt az immáron független Moszkva rohamos területi terjeszkedésbe kezdett. A maradék orosz területek egyesítésével lassan kialakult a ma „Európai Oroszország” néven ismert terület északi része.

A Rettegett jelzőt kiérdemlő IV. Iván (1547-1584) alatt már az Urálig terjedt a cár hatalma. Iván először a maradék európai tatár államokat, az Asztraháni és a Kazanyi Kánságokat hajtotta fennhatósága alá, így megnyílt az út Szibéria felé (a krími tatár állam még a 18. század végéig fennmaradt, egészen más történelmi úton járva). Kazany – amely ma is a Tatár Köztársaság fővárosa – vált később a szibériai hódítások ugródeszkájává.

Az Urál ázsiai oldalán rögtön az első és legerősebb akadály állta az oroszok útját: a Szibériai Kánság. Ám a mongol birodalom ezen utódállama a belpolitikai zűrzavar idejét élte. Uralkodója, Kucsum kán (1563-1591) testvérei annakelőtte még Ivánt is elismerték hűbéruruknak, így a kánságot már mint Moszkva birtokát tartották számon. Kucsum azonban ezt felrúgta, sőt a környékbéli finnugor törzseket kezdte el hódítani, amelyek addig Moszkvával kereskedtek. Mindez már kivívta a cár haragját.

A Szibériára szemet vető Iván ekkor a kereskedő-arisztokrata Sztoganov családot bízta meg az Uráltól keletre fekvő területek benépesítésével és megszervezésével, amihez 1574-ben jelentős kiváltságokat kaptak: hadsereget tarthattak fenn és birtokbavételi joguk volt.

Jermak, az orosz Cortés?

A krónikák szerint a tatár származású Sztoganovék nehezen tudtak jobbágyokból sereget toborozni a hódításokhoz. A cár ekkor különleges lehetőséget látott meg a volgai kozákokban. Az ukrán, lengyel, litván és orosz szökött jobbágyokból kikerülő katonáskodó kozákok a Don, a Dnyeper és a Volga térségében éltek, és falvak, kereskedők megsarcolásával foglalatoskodtak, de szemet vetettek a Moszkva felé igyekvő kincstári adószedőkre is. A volgai kozákok vezére (atamánja) ekkor Tyimofejevics Jermak volt, aki kivételes életutat járt be: üldözött rablóvezérből Oroszország és a moszkvai ortodox egyház hőse lett.

Jermakot és 800 válogatott kozákját felszerelték, hogy a Szibériai Kánság ellen támadjanak, ám Iván üzenetet kapott a cserdinyi vajdától (a kánsághoz legközelebbi orosz tartományból), hogy jobb nem ujjat húzni Kucsum kánnal, ami gondolkodóba ejtette a cárt. Iván így meghagyta Sztoganovéknak, hogy parancsolják vissza a kozákokat, de már késő volt: Jermakék már átgázoltak a kánság előörsein. A kozákok tudták, egyetlen „lehetőségük” a győzelem, különben kivívják az uralkodó haragját – Iván nem véletlenül kapta a Rettegett jelzőt.

Jermak kozákjai az 1581-es évet főként meneteléssel töltötték: folyókon eveztek, vállukon vitték ágyúikat és felszereléseiket napokon keresztül. Az ötvenedekre osztott kozák expedíció a korban félelmetes erőt képviselt: a harcosok szakállas és kanócos puskákkal, csatabárddal és késsel voltak felszerelkezve, szívósságuk pedig felülmúlta az ellenséges mongolokét.

1582-ben foglalták el a kánság régi fővárosát, Csingi-Turát; ekkorra már 2 ezer kilométerre jártak Moszkvától. Továbbnyomulva a Tobol-folyó partján megmutatkozott a kozákok ravaszsága: bárkáikban csak orosz ruhába öltöztetett rőzseemberekre zúdítottak nyílzáport a tatárok, mire meglepetésszerűen a már korábban a túlparton rejtőző Jermakék lecsaptak rájuk.

Jermak, látván a meghódítandó terület nagyságát, erősítést kért. Sztroganovék ellátmányt és saját jobbágyaik közül toborzott 300 harcost küldtek, amivel Jermak már megindulhatott az Irtis és az Iszker folyók találkozásánál fekvő Kaslik (orosz nevén Szibir), a kánság fővárosa felé.

Szibirt, Szibéria névadó városát sikerült bevenni, de az orosz terjeszkedéshez nem volt elég a kozákok fényes győzelme, a területet meg is kellett tartani. Az ellentámadás nem sokat váratott magára: 1584 augusztusában a tatárok rajtaütöttek a Moszkvába igyekvő Jermakon és 50 fős testőrségén – az oroszok „konkvisztádora” öt hónappal Rettegett Iván halála után hunyt el.

Az erőit összeszedő Kucsum visszafoglalta országát, de a Szibériai Kánság többé már nem tudott talpra állni: mindössze hét év kellett hozzá, hogy I. Fjodor cár apja után ismét elfoglalja –  immár végleg – a kánságot.

Az orosz gőzhenger

A Szibériai Kánság behódoltatásával elhárult a legnagyobb akadály az oroszok keleti terjeszkedése előtt. Ezt követte a végeláthatatlan területek rendkívüli gyorsaságú bekebelezése, a kánság 1591-es megszűnése ugyanis zsilipszerűen nyitotta meg az utat a hódítók előtt.

A mozgatórugó egyfelől az igen értékes prém volt és persze az a tény, hogy a kisebb törzseken kívül semmi sem állt a cárok útjába. A róka, a rozsomák, a hermelin, a vidra, a hód és leginkább a coboly prémje – amit az európai piacokon értékesítettek – lassan a cárok egyik legértékesebb bevételévé vált. Bár az állatokat hamar túlvadászták, ám ezt kompenzálták Szibéria nemesfém-lelőhelyei, amelyek a mai napig az orosz gazdaság stabil bevételforrásainak számítanak.

Alig tizenöt évvel Jermak halála után már orosz erődök sorakoztak az Ob mentén. A keleti területek bekebelezése példa nélküli sebességgel folyt. 1619-ben megalapították a Moszkvától 4 ezer kilométerre fekvő Jenyiszejszkt, s már ekkor hírt kaptak egy fejlettebb, puskaport is ismerő civilizáció létezéséről – csak később derült ki, hogy Kínáról van szó.

Ez mindenesetre megindította az orosz gyarmatosítás második szakaszát, Kelet-Szibéria bekebelezését. Az ismeretlen területet előbb felfedezők járták körül; ebből szintén kivették a részüket a kozákok. Demodovics Pjanda kozák felfedező 1620-1623 között 8 ezer kilométert járt be maréknyi emberével, hírt adva a termékeny Léna-vidékről. 1628-ban Krasznojarszkot, 1632-ben pedig a Léna-parti Jakutszkot alapították meg a cár alattvalói, akik ekkorra már 8 ezer kilométerre jártak a fővárostól.

A Csendes-óceán innen már csak egy lépés volt: a Moszkvityin és Habarov fémjelezte expedíció 1639-ben pillantotta meg az eurázsiai kontinens túloldalán a Csendes-óceánt. A nyomdokaikban járók 1648-ban alapították meg Ohotszk erődjét, így az orosz hódítás elérte az óceánt. Közel hatvan év alatt a hódítók egy hatezer kilométer hosszúságú területet csatoltak a birodalomhoz, amit azért érdemes kiemelni, mert egyik gyarmattartó hatalom sem volt képes ilyen mértékű területnövekedést elérni ennyi idő alatt.

Ráadásul a cárság nem tartozott a nagyhatalmak közé ekkoriban. A korszak legjelentősebb „nemzetközi kongresszusára”, a páneurópai rendezést biztosítani hivatott 1648-as vesztfáliai békére meghívást sem kaptak, holott a Csendes-óceán ekkor még csak két másik európai gyarmattartó hatalom, a spanyol és a holland partjait mosta.

Szibériát eleinte kormányszékekre osztották, amelyek élére a cár közvetlenül nevezte ki a „helytartókat”. Mindezeket 1637-től a Szibériai Kormányszék alá rendelték (addig a Kazanyi Kormányszék alá tartoztak). A vajdák irányították a kereskedelmet és szedték be az adót, emellett a börtönök fenntartása is hozzájuk tartozott.

Ugyan a klasszikus munkatáborok az utolsó cárok és a Szovjetunió művei voltak, a szibériai rabság fogalma régebbre nyúlik vissza, hiszen az első elítélteket már a 16. században ide száműzték. Szibéria büntetési nemként került bele az orosz büntetőjogba. A halálbüntetést súlyosabb bűncselekményekre szabták ki, mint addig, míg a szankcionálandó cselekmények körét kibővítették, az így kialakult „jogi mezőt” pedig Szibériába száműzéssel büntették.

Hadifoglyokat először az északi háborúban (1700-1721) szállítottak a területre, így a svédek nyitották meg azon nemzetek sorát, amelyek fiai a történelem során szibériai fogságban sínylődtek. I. Péter (1682-1725) már azt is lehetővé tette, hogy a földesurak nemkívánatos jobbágyaikat Szibériába száműzzék, elősegítve a terület benépesítését.

Oroszország és Amerika

A 17-18. században orosz szolgálatban álló felfedezők a korszak legnagyobbjai közé tartoztak és sokat tettek hozzá a világtérkép fehér foltjainak eltüntetéséhez. Az Északkeleti átjárót (az Eurázsia északi megkerülésével való eljutást a Távol-Kelet felé) már 1596-tól kezdték keresni angol és amszterdami hajók, ám Murmanszk megalapítása miatt ez egyre inkább az oroszok feladata lett.

Szemjon Gyezsnyev kozák felfedező már Ohotszk megalapítása évében áthajózott a később Beringnek nevezett szoroson, bebizonyítva ezzel azt, hogy Eurázsia és Amerika között nincs szárazföldi összeköttetés. Jelentése több mint 80 évre elakadt a jakutszki levéltárban, így csak a Csukcs-félsziget egy foka viseli ma a nevét. Nagy Péter cár így a dán Vitus Beringet bízta meg, hogy kutassa át Szibéria keleti partjait, ő 1728-ban tette világszerte ismertté Gyezsnyev felfedezését. Expedíciója emellett jelentős térképészeti, természettudományi és néprajzi eredményekkel járt.

Szibéria feltérképezése és meghódítása ezzel javarészt befejeződött, de az orosz hódítás nem állt meg a kontinens partjainál. I. Pál cár (1796-1801) a koalíciós/napóleoni háborúkban való elfoglaltsága alatt alapította meg a szőrmekereskedelemmel foglalkozó Orosz-Amerikai Társaságot, amely révén az Orosz Birodalom Amerikába is behatolt. A későbbi Alaszkán kívül a cár uralma kiterjedt egészen Kaliforniáig: az 1811-ben alapított, angolul Fort Rossnak nevezett („Orosz Erőd”) telep mindössze 50 kilométerre volt a mai San Franciscótól, sőt az oroszok még Hawaiion is erődöt építettek (az Erzsébet-erőd 1817-től a krími háborúig állt fenn).

Az alig több mint fél évszázados amerikai orosz uralom idején érte el a birodalom a legnagyobb kiterjedését. Alaszka 1867-es eladásáig a cár több mint 22 millió négyzetkilométer ura volt, amely terület Európa kétszeresének felelt meg. A birodalom legkeletibb pontjáról ekkor rövidebb úton lehetett eljutni az Atlanti-óceán felől Pétervárig, mint orosz felségterületen keresztül.

Összegzésül elmondhatjuk, hogy a III. Iván hatalomra kerülése és az Alaszka amerikai visszavásárlása között eltelt 404 év alatt Oroszország területe az ötvenkétszeresére nőtt. Ez azt jelenti, hogy függetlensége óta Moszkva – átlagosan – minden nap 151 négyzetkilométert terjeszkedett: ez nagyjából hét budapesti kerület, vagy Győr városának területével egyenlő. Az, hogy Oroszországról mint a világ legnagyobb területű államáról beszélhetünk, tehát javarészt Szibéria meghódításának köszönhető. (Csernus Szilveszter cikke)