A Szlovák Televízió Európai kávéház című műsorának vendége volt a napokban Martin Pollack Bécsben élő osztrák író. Érdekes személyiség, néhány műve magyarul is napvilágot látott. Beszerezhető és tanulságos
Az amerikai császár
Csempészek, ügynökök, emberkereskedők, prostitúcióra kényszerített lányok – Martin Pollack az 1900-as évek Amerikájába irányuló galíciai kivándorlásnak az árnyoldalairól mesél, melyek meglepő hasonlóságot mutatnak mindazzal, amivel a migránsok napjainkban is szembesülnek. Bemutatja az örök veszteseket, akik egy jobb életet keresnek és az örök nyerteseket, akik – ma éppúgy, ahogy régen is – mások kárán nyerészkednek.
Galícia, hazánk egykori észak-keleti szomszédja volt a Monarchia „szegényháza”: az a hely, ahol a férfiak átlagban 27 évet éltek, a nők jó ha 30-at, ahol a lakosság közel kétharmada nem tudott sem írni, sem olvasni, ahol az agrárnépesség nagy részét kitevő kisparasztok 1 hold körüli birtokból próbálták eltartani 6-8-10 fős családjukat. Miután nem volt ipara, Galícia képtelen volt munkával és élelemmel ellátni agrárproletárjait, valamint a zsidó kisvárosok, a stetlek egyre növekvő létszámú, egyre nyomorúságosabb tömegeit. Erre a kilátástalan társadalmi helyzetre kínált panaceát a korlátlan lehetőségekkel kecsegtető Újvilág, Észak- és Dél-Amerika. Martin Pollack regénye a kelet-európai szegény emberek migrációs kálváriáját írja le 1880 és 1910 között. Megrázó történeteken keresztül mutatva be a nagypolitika önkényét, az ügyeskedők szélhámoskodását, a lánykereskedők kíméletlenségét, a kisemberek szorgalmát, a tömegmozgatás borzalmait, a kivándorlási biznisz egész körforgását.
Halott a bunkerban
„Azt hiszem, tizennégy éves lehettem, amikor anyám óvatosan elkezdte megpendíteni, mit csinált apám a háborúban: az SS-t, a Gestapót, ami elég nagy megrázkódtatást jelentett, igaz, hamar túljutottam rajta; részleteket anyám nem mondott el.
Ha valaki megkérdi tőled, mit csinált az apád, mondd azt, hogy kormánytanácsos volt, tanított a nagyanyám. Ennél sokkal többet nem tudtam meg tőle. De erről nem csak ő tehetett, hiszen én is kérdezősködhettem volna. De nem kérdezősködtem. Nálunk senki sem tett fel kérdéseket, ez volt a probléma.”
(Martin Pollack)
Martin Pollack regénye tipikus közép-európai családtörténetből táplálkozik. Kirajzolódik belőle, hogyan lesz a szlovéniai nyelvhatáron élő német iparos leszármazottaiból egyre harcosabb nemzetiségvédő, hogyan csatlakoznak a XX. század első felében az egymást követő generációk a mind militánsabb politikai csoportokhoz, hogyan növik ki magukat a helyi nemzetiségi villongások ádáz ellenségeskedésekké, majd háborúkká, hogyan váltja az állami politika gyilkos tettekre a gyűlölet dühödten sulykolt szavait.
Mindez egyszersmind a szerző legszemélyesebb magántörténetét is jelenti. Szülei titkos szerelme, az apa gestapós és einsatzkommandós karrierje, tömeggyilkosságokban való részvétele, az anya válása, a szerző házasságon kívüli születése a háború vége felé, a menekülés, az apa bujkálása és erőszakos halála, az anya újbóli hozzámenése korábbi férjéhez – ez így együtt bizony nem könnyű útravaló az életben, hát még az előtörténetre az elhallgatás sűrű fátyla borul. Martin Pollack írói érdeme, hogy mélyére néz annak a családi fészeknek, amely kiröptette; méltányos távolságból, de semmit sem szépítve mutatja meg felmenői szerepét a szörnyű végkifejletben.
A könyv feszültségét a személyes hitel adja; Pollack nem elítéli apját, nagyapját, hanem életútjuk minden egyes elágazásánál, amikor a rosszat (és néha a jót) választják, útjelzőnek kiteszi a maga írói kérdőjeleit. A Halott a bunkerban azon ritka művek közé tartozik, melyekben a szerző nem az áldozatok, hanem a felelősök oldaláról nézi a történelmet.
MARTIN POLLACK (1944) osztrák író, újságíró, műfordító. Varsóban, Bécsben, Jugoszláviában végzett szlavisztikai tanulmányokat. 1987-től 1998-ig a Der Spiegel Kelet-Európáról tudósító szerkesztője. Dokumentarista, esszéíró. Munkásságán végighúzódik a történelmi felelősségérzet, a németek és kelet-európai népek kapcsolatának, a múlt tanulságainak számbavétele. Eddig 18 kötete jelent meg, számtalan kitüntetést kapott. Az amerikai császárért a lipcsei könyvvásár díját vehette át 2011-ben.
Művei magyarul még: Galícia – Utazás egy eltűnt világban (2009), Halott a bunkerban – Beszámoló apámról (2016).
Beszélgetés Martin Pollackkal: Nem hagyhattam így
(Részlet; a teljes beszélgetés a linken elérhető)
MARTIN POLLACK: Olyan családból származom, ahol a szó szoros értelmében mindenki fanatikus náci volt, a nagyanyámat is beleértve. Sok az ilyen család Ausztriában. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy az ország tele van nácikkal, hisz volt itt sok tisztességes ember is, aki gyűlölte a hitleristákat, de alighanem többen lehettek azok, akik 1938-ban rajongó lelkesedéssel fogadták Hitlert. Hatvan éve azzal áltatjuk magunkat, hogy Ausztria volt Hitler első áldozata. Ez persze kényelmes helyzet. Az osztrákok nagy megkönnyebbüléssel és hálával fogadták ezt az ajándékot a szövetségesektől – mert ők döntöttek így a háború során. Aztán pillanatok alatt boldogan elfeledkeztek arról, hogy ez csak része az igazságnak. Igen, áldozatok voltak, mert Hitler 1938-ban bevonult a Wehrmachttal a gyenge kis Ausztriába, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a harmincas években az osztrákok többsége várta őt, és örömmel fogadta az Anschlusst.
Aztán meg sok osztrák szolgált önként a Gestapóban. Máig is vitatkoznak a történészek, hány százalékra tehető a részvételük, a koncentrációs táborokban mindenesetre magasabb arányban szolgáltak, mint a Harmadik Birodalom egyéb alattvalói. De nem ez a lényeg. Tény, hogy ilyen szellemű volt ez az ország.
Apám, Gerhard Bast – a mostohaapám nevét viselem – már 1931-ben, egyetemista korában belépett az NSDAP-ba, nem egészen egy év múlva pedig az SS-be is, noha az akkor még csak egy jelentéktelen kis csoport volt Ausztriában. A párttagság nem járt semmiféle előnnyel, sőt inkább bajt hozott az emberre. 1934-ben betiltották a pártot, letartóztatták apámat és a nagyapámat, mert olyan szervezethez tartoztak, melynek célja Ausztria megsemmisítése volt. Börtönben és lágerekben ültek, a kommunistákkal együtt. Apám karrierje az Anschluss után kezdõdött, akkor került a grazi Gestapo kötelékébe, 1943-ban lett a Gestapo parancsnoka a Patenstadt des Führersnek nevezett Linzben („a városban, amely a Führer keresztapja” – Hitler érzelmileg kötődött a városhoz, mert itt járt iskolába). A nagyapám pedig 1944-ben lépett be az SS-be! Micsoda fanatizmus! Már tudta, hogy elvesztették a háborút, és azt is, hol vannak az orosz csapatok.
Amikor a Halott a bunkerben című könyvemet írtam, meg akartam érteni, hogyan válhattak háborús bűnösökké ezek a normális emberek, akik a családjukban amúgy rendesen viselkedtek. Meg akartam érteni önmagam és az olvasók számára.
BOŻENA DUDKO: És sikerült megértenie?
MP: Nem, ebben a könyvben több a kérdőjel, mint a válasz. De nem hagyhattam így. Meg akartam tudni az igazat magamról: ki vagyok, és mit örököltem Gerhard Basttól? Hisz ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Nem tartozott a fanatikusok közé. Intelligens, tehetséges és pragmatikus volt. Hisz beleszeretett az anyám. Nem kételkedem abban, hogy nagyon jó apa lett volna. Amikor belépett a Gestapóba, legkésõbb ekkor már tudnia kellett, mit vállal. Mi vitte rá mégis? És miként történhetett, hogy bűnrészessé vált, méghozzá nem passzív szemlélőként, nem is mellékszereplõként, nem úgy, mint akit kényszerítenek, hanem tevékenyen, önként és meggyőződéstől fűtve? Mert tudni vélem, és ettől olyan visszataszító az egész, hogy a „normális életben” szeretetreméltó, vidám, rokonszenves férfi volt. Ugyanakkor készen állt arra, hogy embereket kizárólag faji származásuk okán halálba küldjön, esetleg sajátkezûleg megöljön.
Néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha nem gyilkolják meg az apámat, amikor megpróbált átkelni a zöldhatáron, és sikerül elmenekülnie Argentínába, majd anyám és én is követjük. Ki lennék most? Vagy ha másként alakul a történelem, és Hitler megnyeri a háborút? Tényleg elküldték volna apámat Afrikába helytartónak? Anyám azt mesélte, apámnak elege volt már a Gestapóból. A nagymamám arra is emlékezett, hogy önszorgalomból elkezdte tanulni az őslakosok nyelvét, alighanem a szuahélit. Lehet, hogy ez csak legenda volt, amelyet a háború után találtak ki okulásomra?
Kapcsolódó:
Már 2020-ban készült vele és életéről beszélgetés a Szlovák Rádióban, amely itt található.
