Alig két hónappal a világosi fegyverletétel után, 1849. október 6-án Aradon kivégezték a szabadságharc tizenhárom katonai vezetőjét. Míg helyre nem állt az alkotmányos rend, nem lehetett megemlékezni a forradalomról. A szabadság mártírjai évekig jeltelen sírokban feküdtek. Az aradi vértanúk kivégzésének napját 2001-ben Magyarországon nemzeti gyásznappá nyilvánították.
1849. október 6-án, az orosz segítséggel levert szabadságharcot követő császári megtorlás során Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt. Ugyanezen a napon a szabadságharc tizenkét tábornoka – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – és egy főtisztje, Lázár Vilmos ezredes szenvedett vértanúhalált Aradon.
A véres megtorlásnak összesen 157 hazafi esett áldozatul, és a szabadságharc számos résztvevője kényszerült hosszú évekre belső vagy külső emigrációba.
Bár a magyar honvédseregek csak augusztus 13-án, Világosnál – szimbolikus módon az oroszok előtt – tették le a fegyvert, a Habsburg katonai közigazgatás megtorló akciói már július elején megkezdődtek. A május végén lemondott Welden után a „bresciai hiéna” néven emlegetett Haynau táborszernagy lett a császári hadsereg új főparancsnoka, aki Ferenc József (ur. 1867-1916) utasítása nyomán a már megszállt területeken ádáz hajtóvadászatba kezdett a „rebellió” támogatói ellen. Mivel a háború még folyt, a nyári akciók java része a polgári lakosság – főleg jegyzők, papok, tanítók – ellen irányult, a világosi fegyverletétel után azonban megkezdődhettek a tárgyalások I. Miklóssal (ur. 1825-1855) az orosz fogságba esett tisztek átadásáról. Bár a cár újfent könyörületességre intette a fiatal Ferenc Józsefet, a császár mindenképpen példát akart statuálni a szabadságharc kézre kerített vezetőivel, igaz, még ő is elutasította Haynau kérését, aki a foglyokat statáriális eljárás keretében akarta kivégeztetni.
Különleges katonai törvényszékek
Ennek következtében számos városban – például Kecskeméten, Aradon vagy Nagyváradon – különleges katonai törvényszékek alakultak, melyek közül a később kivégzett 13 honvédtiszt elleni eljárást Aradon, Karl Ernst törzsbíró vezetésével folytatták le. A bíróság az aradi tizenhármakat két szempont alapján választotta ki: egyfelől mindegyikük a császári hadsereg tisztjeként kezdte meg katonai pályafutását, másfelől pedig valamennyiükről elmondható volt, hogy az 1848. október 3-i uralkodói manifesztum kiadása után – melyben V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) önkényesen feloszlatta a magyar országgyűlést – önálló seregtesteket vezettek. Bár ehhez rendes esetben tábornoki rang szükségeltetett, Lázár Vilmos személyében mégis akadt egy kivétel, akit Bem az utolsó napokban nevezett ki ezredesnek, és a világosi fegyverletételkor állt először egy seregtest élére. A haditörvényszék elé állított tisztek elleni vád elsősorban fegyveres lázadás volt, amit a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása – 1849. április 14-e – után szolgálatban maradók esetében felségárulásnak minősítettek.
Kimondhatjuk, hogy az eljárás számos szempontból koncepciós jellegű volt, hiszen Haynau körében már a tárgyalások előtt döntöttek a halálos ítéletről, a vádak pedig jogi szempontból is aggályosak voltak: a felségárulás azért volt vitatható, mert Ferenc József a törvények értelmében nem volt legitim király, a fegyveres lázadás vádjának pedig többek között az mondott ellen, hogy Ferdinánd 1848 októberében törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést. Ez a tény a Karl Ernst főtörzsbíró vezette 14 tagú törvényszéket ugyanakkor nem akadályozta meg abban, hogy augusztus 25-én – Kiss Ernő kihallgatásával – megkezdje a honvédtisztek elleni eljárást.
A vád képviselte a „védelmet” is
A vizsgálat során a vádlottak nem részesültek méltányos eljárásban – ugyanis a vád képviselte a „védelmet” is –, vallomásaikat csak kivonatosan rögzítették, az ítéletet pedig két nappal a kivégzés előtt tudatták velük. A törvényszék – Haynau kívánságának megfelelően – szeptember 26-án valamennyi honvédtisztet kötél általi halálra ítélte, négy fő ügyében azonban Ernst enyhítésért fellebbezett Haynauhoz, aki Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Schweidel József és Kiss Ernő esetében az ítéletet golyó általi halálra változtatta. Az enyhítést az első két esetben az indokolta, hogy Dessewffy és Lázár az osztrákoknak adták meg magukat, Schweidel és Kiss pedig viszonylag jelentéktelen szerepvállalása miatt részesült főparancsnoki „kegyben.”
A honvédtisztekkel párhuzamosan gróf Batthyány Lajos, az első felelős kormány miniszterelnöke ellen is eljárás indult, akire az Olmützben ülésező osztrák bíróság a lázadás mellett azt is rá akarta bizonyítani, hogy részt vett az 1848. október 6-i bécsi forradalom megszervezésében – az ügyészek ennek nyomán úgy vélték, tettei együttesen kimerítik a felségárulást. Batthyány esetében az előre borítékolt döntés szintén a halálos ítélet volt, ám az ítészek kezdetben úgy gondolták, az uralkodó később kegyelmet gyakorol majd a gróf felett; ez végül nem valósult meg, ugyanis a jogi szempontból ugyancsak aggályos eljárás előtt Ferenc József szabad kezet adott Haynaunak az ítéletek végrehajtása szempontjából, és átadta neki a foglyot.
A „szabad kéz” azt jelentette, hogy a táborszernagynak csak utólagos jóváhagyást kellett kérnie Bécstől, vagyis a szeptemberben Pestre szállított miniszterelnök sorsa megpecsételődött. Haynau az ő esetében is ragaszkodott a legmegalázóbb kivégzési módhoz, az akasztáshoz, azonban Batthyány egy, a felesége által bejuttatott tőrrel olyan sérüléseket tudott magának okozni, melyek lehetetlenné tették az ítélet – ilyen – végrehajtását. A miniszterelnök és a tizenhárom, Aradon fogva tartott tiszt kivégzését Haynau szándékosan október 6-ára, a bécsi forradalom és Latour hadügyminiszter meggyilkolásának évfordulójára időzítette, amivel egyértelművé tette, hogy az eljárások célja a bosszú és nem az igazság volt.
Ezen a szomorú napon Aradon hulltak le először a Ferenc József által követelt fejek: Haynau rendelkezése nyomán – hajnali fél hatkor – a négy golyó általi halálra ítélt tisztet – sorrendben Lázárt, Dessewffyt, Kiss Ernőt és Schweidelt – végezték ki először, utánuk következtek a kötélre szánt tábornokok. A sort hat órakor Poeltenberg Ernő nyitotta meg, őt pedig Török Ignác, Láhner György, Kneziæ Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, majd Damjanich János követte. A legszörnyűbb büntetés így Vécsey Károly grófnak jutott osztályrészül, neki ugyanis végig kellett néznie társai halálát; miután ő már senkitől nem tudott elbúcsúzni, kivégzése előtt jobb híján Damjanichnak csókolt kezet.
A 13 mártír honvédtiszt a szemtanúk szerint bátran állt hóhérai elé, akik elrettentésül estig kinn hagyták a holttesteket. Számításaik nem váltak be, ezzel a lépéssel ugyanis csak azt érték el, hogy a közeli falvakból több ezren zarándokoltak a vesztőhelyre. Batthyány Lajost ugyanezen a napon Pesten az esti órákban, az Újépület zárt udvarán állították kivégzőosztag elé, majd a ferencesek belvárosi templomában helyezték végső nyugalomra.
Az aradi tizenhármak és az első felelős miniszterelnök meggyilkolásával a Haynau által levezényelt megtorlás elérte csúcspontját, ami nem csak Magyarországon váltott ki erős indulatokat, de Európát is tiltakozásra sarkallta. A honvédtisztek és Batthyány kivégzése a bírósági eljárás dacára puszta gyilkosság volt, hiszen az ítélethozatalra egy koncepciós pert követően, jogtalan vádak alapján került sor; halálukkal Haynau – és Ferenc József – a magyarság függetlenségi törekvését kívánta büntetni, ennek nyomán pedig a tizennégy kivégzett férfit joggal tartjuk nemzeti ügyünk mártírjainak.
