Mikola Anikó (Jóka, 1944. július 29.–Pozsony, 1996. szeptember 21.) a mátyusföldi Jókán született, Zselizen érettségizett, Tornalján mezőgazdasági szakiskolát végzett, Pozsonyban a Kis Építő, a Nő, majd a (Cseh)Szlovák Rádió Magyar adásának szerkesztője lett. Kora ifjúságában lakva ismerte meg Dél-Szlovákia nagy részét, mivel édesapja református lelkész volt, s ez a hivatás a szolgálati hely gyakori változtatásával járt. Családjában a szó, a szellemiség nagy szerepet játszott, így nem véletlen, hogy már kora gyermekségében elkötelezte magát az irodalom mellett. A protestáns közeg meghatározta szóhasználatát, nyelvezetét, ahogy egy rádióinterjúban maga mondta: „(…) mérhetetlenül nagy élményem volt a biblia, a Károli-féle fordításnak a hatalmas szókincse, amely tulajdonképpen megtanított engem is beszélni, illetve inkább írni, mert beszélni sosem tudtam folyékonyan és sziporkázó szellemességgel.”
Mikola Anikó ritkán szóló költő volt, élményeit, versihlető mondanivalóit hosszan érlelte. Ebből ered csiszoltságuk, tartalmi-formai fegyelmük. Első önálló kötete – Tűz és füst között (1971) – elsőként jelent meg a Vetés nemzedékéből, a maga ötvenegy versével felöleli egész lírai termését a kezdetektől a hetvenes évek elejéig. A kiérlelt, ereje teljében pompázó líráját a második – Fák és hajók a szélben (1976) – és harmadik – Madárnak lenni (1979) című kötetében olvashatjuk. A sovány, mindössze tizenhat verset és huszonhárom műfordítást tartalmazó kötetben feltárul költészetének minden fontos jellemzője: a balladás versvilág, a végleteket ostromló világkép, az ég, a föld, a tűz, a víz, az univerzum alkotóelemeinek a szüntelen szembeállítása. A mítoszok rejtelmes világa az övé, az ősi, kegyes és kegyetlen állapotok visszasóvárgása sugárzik verseiből. Hallatlanul bizalmas viszonyt alakít ki a természettel, a létezés alapkérdéseihez próbál eljutni, tudja és megfogalmazza az élet törvényeit. A népköltészet tiszta hangján az emberi lét legmélyebb titkairól tesz forró vallomásokat legjobb verseiben. A kritika a legszebben szóló magyar költők egyikének nevezte.
A dél-amerikai spanyol nyelvterület indiánjainak, a kecsuáknak költészete ejtette rabul Mikola Anikó képzeletét, s Karnevál Tambobambában címen verseket, később meséket tolmácsolt belőle figyelemre méltó empátiával (A jaguár fiai, 1995; Az Arany-patak, 1997). Életművének színe-javát egy vékonyka válogatás őrzi – Versek (1994) –, amely nem sokkal halála előtt jelent meg.
A halál korán kiütötte kezéből a tollat, berekesztette a lassan, de folyamatosan gazdagodó, mélyülő költői pályáját, értékes műfordítói tevékenységét. Halálának 10. évfordulóján jelentek meg összegyűjtött novellái A menekülés címmel (2006).
Emlékét az ANIMA Társaság által alapított, és eddig öt alkalommal odaítélt Mikola Anikó-díj őrzi; ennek szobor formája Csillag András vágsellyei szobrászművész alkotása.
Az Arany-patak
A halál korán kiütötte a tollat Mikola Anikó kezéből, öt esztendővel ezelőtt berekesztette a lassan, de folyamatosan gazdagodó, mélyülő költői pályáját, értékes műfordítói tevékenységét. A dél-amerikai spanyol nyelvterület indiánjainak, elsősorban a kecsuáknak költészete ejtette rabul képzeletét, s Karnevál Tambobambában címen verseket, később meséket (A jaguár fiai, 1995) tolmácsolt belőle figyelemre méltó empátiával. Életművének színe-javát a Versek (1994) c. válogatás őrzi, amely nem sokkal halála előtt jelent meg.
Kolléganőm volt a rádió magyar szerkesztőségében, és az a megtisztelő feladat is nekem jutott, hogy gondozhattam két utolsó kötetét, amely kiadónknál látott napvilágot. Úgy gondolom, mindaddig méltánytalanul keveset foglalkoztatták, nem kapott inspirációt, felkérést újabb kötetre. Pedig volt még mondandója felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Indián mesefordításaiból készült újabb válogatásunkkal, a történetek “arany patakjával” ezúttal a gyerekeket szeretnénk megajándékozni. A karácsonyi ajándékvásárlást mérlegelő felnőttek számára pedig álljon itt egy írás az indián mesék világáról, kialakulásuk hátteréről Mikola Anikó tollából, akit nemcsak a történetek szépsége ragadott meg, hanem a miénktől oly távoli és izgalmas kultúra is. (Haraszti Mária)
Mikola Anikó: Az indián mesék világáról
(részletek)
Az indián nem ismer különbséget az álom és a valóság között. Aki nem érti meg az álmok realitását, az nem értheti meg az indiánok meséit és legendáit, valamint a tárgyakhoz, állatokhoz és őseik szellemeihez való viszonyukat sem.
Dél-Amerika indiánjaira javarészt az őserdei kultúra, a vadászó, halászó, gyűjtögető életmód volt jellemző. Éppen ezért rendkívüli méretű növény- és állatkultuszt találunk náluk. Különösen a fák kultuszának van igen sokrétű megnyilvánulási formája.
A fák túlnövik az embert, közelebb vannak az éghez, a mítoszok túlvilági lakóihoz. Közvetítőkké válnak a túlvilág és az ember között. A magyar mondakör Égigérő Fájának vannak rokonai az indián legendákban is. Él a néphit, amely azt tartja, hogy a fa emberi tulajdonságokkal bíró lény, éppúgy érez, lát, hall, mint az ember, sőt még beszélni is tud. Más indián népek hite szerint a fák helyváltoztatásra is képesek voltak, egyik helyről a másikra vándoroltak, és hívásra az emberhez jöttek. Ám mivel nem tudtak helyesen élni a szabadságukkal, nem tartották be a törvényeket, csak kíváncsiskodtak, csak kérdezni és ismerni akartak, nem hallgattak a vének tanácsaira, nem hitték el, hogy minden kérdés mögött, minden tiltott ösvény végén a halál várakozik rájuk, meg kellett bűnhődniük vakmerőségükért. Egy varázsló a földhöz kötötte őket. Más felfogás szerint az ember is fa képében jelent meg a Földön. A fák emberré változtatására is van példa az indián hagyományban. Egy yurakaré törzsbéli leány beleszeretett az „ulé”-ba, egy a folyópartokon élő, tűzpiros virágokat nyitó fába, szerelmével életre keltette, és férfivá változtatta őt. Az ulé minden éjszaka elment a lányhoz, virradatkor pedig visszatért a partra. Amikor a leány már a napnak egyetlen óráját sem tudta szerelmese nélkül tölteni, az ulé befonta őt liánjaival, és megígérte, hogy mindig mellette marad. Férj és feleség lettek. Földöntúli erőkkel felruházott fiuk Tit népének halhatatlan vezére lett. Az Amazonasba torkolló Jurná-folyó mentén él a hiedelem, hogy a megsértett természeti erőket csak azzal lehet kiengesztelni, ha élő testből kitépett emberi szívet helyeznek el a szent lombú fa gyökérüregébe. Ezt a fát az indiánok a természet ősforrásaként tisztelik. A földművelő karaibok azt tartják, hogy a világ kezdetén minden kultúrnövényük – a banán, az ananász, a cukornád, a yam és a kasszawa – egyetlen csodálatos fán termett. Eleinte csak a tapír tudott a fa létezéséről, s mivel ostoba volt, kifecsegte a titkot. Az indiánok kivágták a fát és leszedték róla a termést. Később egy madár megtanította őket arra, hogyan lehet mindezeket a növényeket külön-külön termeszteni. A mítosz érdekessége abban rejlik, hogy a csodafa kivágása és a kultúrnövények termesztésének elsajátítása egy régi gazdálkodási formából az újba való átmenetet jelképezi.
Az indiánok növényei, fái az emberiség legősibb hitvilágának monumentális emlékművei, s minden dolog legszentebbikének, magának az életnek a szimbólumai. Talán még a növényekénél is titokzatosabb és gazdagabb hiedelemvilág övezi az állat és ember kapcsolatát. Az állat az indiánok számára nemcsak zsákmány és eleség, hanem testvér, ősszülő, oltalmazó szellem és még sok minden más is. Az állatot ereje, ügyessége vagy ravaszsága, kifinomult érzékszervei, ösztönei és szinte felfoghatatlan képességei az emberével egyenlő rangra, sokszor éppenséggel az ember fölébe helyezik. Az indián némely állatban gyakran a Nap- és Holdfogyatkozások előidézőit is látja. Több brazíliai törzs hite szerint az égen lakozó jaguár támadásaival gyakran veszélyezteti a Hold létét. Ezt a jaguárt száraz bambusznád égetésével igyekeznek eltéríteni gyilkos szándékától. A jaguárnak más vonatkozásban is fontos szerepe van az indiánok képzeletvilágában. Az Amazonas egyik mellékfolyója, a Purús mentén élő ipuriná törzs hite szerint a sámánt is a jaguár helyezi tisztébe. Ezért a sámán bármikor képes rá, hogy magára öltse a jaguár alakját, és halála után jaguárrá változik. A tűz első őrizője is a jaguár volt, míg egy indián el nem lopta tőle, hogy az emberiséget tegye vele gazdagabbá. Az állatok az ember jótevői. Önként vállalják a táplálék, vagyis a zsákmány szerepét, de szellemeik kegyetlen bosszút állnak a felesleges öldöklésért és a vemhes állatok elejtéséért. Gyógyítanak is.
Az állatkultusznak ezen a fokán nem csoda, ha sok legenda szól az ember és állat házastársi kapcsolatáról. Az ilyen házasságból született utódok pedig többnyire rendkívüli erővel és képességekkel rendelkeznek. Az apa szerepét Dél-Amerikában legtöbbször a jaguár tölti be. A vízözön-mítosznak is fontos szereplői az állatok. A caing-gang törzs tagjai úgy vélik, hogy népük java részének sikerült elmenekülnie a nagy vízözön elől, ám azok, akik félelmükben felmásztak a fákra, majmokká változtak. Szomszédaik, a curutonok pedig baglyokká.
Az álmok és a képzelet alkotó világából nőttek ki az indiánok kultúrhősei is, akik aktívan beavatkoztak népük életébe és még mindig befolyásuk alatt tartják. Gyakran mint teremtők, alkotók, reformátorok szerepelnek, még gyakrabban fontos használati eszközök, kultúrnövények vagy éppen hiányzó emberi képességek ajándékozói. Isteni és gyarló emberi tulajdonságokkal egyaránt rendelkeznek. A tupinambá törzset Monan ajándékozta meg mezőgazdasági ismeretekkel. A tenetenaráknál Maira ajándéka a kukorica és a manióka. A tapirepék hőse, Apüwenonu öregségére visszavonult az égre csillagnak. Petura nevű ikertestvére a tüzet ajándékozta az addig sötétben üldögélő emberiségnek, az ő ajándéka a kés meg a balta is. A guarayúk öreg hérosza, Tamoi földművelést oktatott. Idősebb fiai apjuk mesterségét folytatták. Idejük leteltével nyílvesszőkből létrát készítettek és föllépdeltek rajta az égbe, hogy napként és holdként ott maradjanak. A caing-gangok reformátora a táncot és az éneket ajándékozta törzsének: egy vadászat alkalmával két faágat látott táncolni a szélben. Az egyiken tökhéj himbálózott, s a benne levő magvak zörgése adta a ritmust, a fa alatt álló hangyászmedve pedig énekelt. Innen leste el a hangszerrel kísért éneklés tudományát.
A növények, állatok és kultúrhősök után már csak egy lépés választ el a szellemek birodalmától. A holtak és a természet szellemeinek akkora a szerepük az indiánok életében, amekkorát mi nehezen tudunk elképzelni. Egyes törzsek kultikus élete teljesen e köré összpontosul. A mindenütt jelenlévő szellemek legkülönösebb alakjaival Brazíliában találkozhatunk. A botokudók ősi hite szerint a légkör felsőbb rétegeiben laknak a marétek, a jótékony szellemek, akiket csak a kiválasztottak láthatnak. Az indiánok úgy kerülnek velük kapcsolatba, hogy a falu közepén egy három méter magas oszlopot állítanak föl. Erre az oszlopra szállnak le a hímnemű és nőnemű, ifjú és aggkorú marétek, hogy meghallgassák az emberek kéréseit. Miután teljesítették őket, visszamennek az égbe. A holtak csontjaiból előjövő szellemek az alvilágban laknak, amelyet a Nap a földi éjszaka idején világít be. A botokudók szerint az embernek hat lelke is lehet, s ezeket élete negyedik évétől kezdve folyamatosan szerzi be magának. A hat lélek közül csak egy lakik a testben, a többi körülötte szálldos. A testben lakozó lélek éjszakánként elhagyja őrhelyét és vándorol. Az ő kalandjai az álmok. Elvesztése halálos betegséget okoz. Ez a lélek a testtel együtt meghal, a többi pedig némán siratja halott gazdáját. És mivel most már nincs, aki táplálja őket, elpusztulnának, de a marétek lejönnek értük és felviszik őket az égbe. A szellemek uralkodója egy fehér hajú, vöröses szőrzetű óriás. A neve: Fehér Fejű Atya. Ő küldi az esőt és a vihart. Láthatatlan nyilaival megöli a botokudók ellenségeit. Olykor azért veszélyes is lehet, különösen a nőkre, mert gyakran szerelemre gerjed irántuk, és természetellenes nagyságú falloszával megöli őket. A gés nyelvcsoporthoz tartozó törzsek szellemei amazonok képében jelennek meg s elcsábítják, majd megölik a fiatal fiúkat. Itt találkozhat az ember a guruló koponyával, amelynek megpillantásától menten szörnyet hal. Itt járja az erdőt a hegyes lábú démon is, aki halálra szurkálja az eltévedt vándort. A Rio Purús menti ipurá törzs szörnyeteg-szelleme egy szakállas, tűzokádó óriás, aki hitvestársával együtt vadászik a szerencsétlen halandókra. Az asszony, akinek csak egy emlője van, lefröcsköli őket mérgező tejével. A tenetehara törzs szelleme, Maranaüwa az egész vadon ura. A tupinambák Kuru-pira nevű törpéje felfelé kunkorodó lábakkal jár, gyűlöli az embert, s az erdei vad védelmezője. A Zurupari nevű szellem magához csalogatja a vadászt, és az eltéved. Egy másik ember alakú szellem, az Azang állati testet is ölthet magára. Ezt abból a célból teszi, hogy a vadász reá pazarolja el a nyilait. Így menti meg védenceit, az állatokat. Más szellemek, például a piwarák megölt szarvasok, majmok, varangyok és tapírok lelkei. Az Amazonas felső folyásánál élő cocomák félénken mamának szólítják szellemeiket, mert tudják, hogy illik jóban lenni velük, s azt is tudják, hogy a szellemek mindenütt jelen vannak. Minden fa, minden különös formájú kő és minden forrás lakhelyük lehet. Ezek a szellemek pedig nem is egészen ártalmatlanok. Lesben állnak, hogy elrabolhassák és megölhessék az alvók vándorló lelkeit. A tapirapék szellemeinek testét tetőtől talpig fehér szőrzet borítja. Tökhéj-csónakjukban eveznek a levegőben. Ők adják a szél hangját. Az Araguaya mentén élő indiánok szellemei apró agyagfigurákba költöznek és lövedékként ölik meg népük ellenségeit.
Az emberi lélekhez fűződő hiedelmek közül talán a legérdekesebb a guaraníké, akik szerint az embernek két lelke van. Az egyiket születésekor kapja, a másik később fejlődik ki, és a tarkóban fészkel. A pillangó- és jaguárlélek kettőse ez. Az egyik szelíd és gyermeki lélek, békeszerető és növényi táplálék után vágyik. A másik, az állati lélek folyton húsra éhezik. Gonoszság, kegyetlenség és nyugtalanság előidézője lehet. Az ember halála után a két lélek eltávozik. Az egyik elindul, hogy megkeresse az örök béke honát, a másik pedig szörnyeteggé válik, az utóbbit kultikus tánccal, énekléssel kell messzire csalogatni a falutól.
Az indiánok szent ereklyeként tisztelik a tárgyakat, amelyek a kultikus szellemidézést szolgálják, mint például a kereplő, a furulya, a sípok, tökhéjak, dobok. E tárgyak közül nem egy a szellemek otthonául is szolgálhat.
