A felháborodástól a lelkesedésig: Émile Zola

1902. szeptember 29-én hunyt el Émile Zola. Apja olasz származású mérnök volt, akinek korai halála után a család rossz anyagi körülmények közé került. Zola az aix-i gimnáziumban Paul Cézanne iskolatársa volt, barátságuk sokáig meghatározta mindkettejük munkásságát. A matematikával szembeni averziója miatt Zola érettségije Párizsban nem sikerült, ezért munkát vállalt. Előbb kifutófiú és csomagoló lett az Hachette könyvkiadónál, majd a reklámosztályra került, amelynek egy idő múlva vezetője lett. Ekkor írta meg első irodalmi kísérleteit, melyek a Petit Journal és az L’Événemen hasábjain jelentek meg. A kiadói munka révén megismerkedett a kor néhány jelentős írójával.

Mint elbeszélő legelőször egy napilapban mutatkozott be a Marseille rejtélyei és Egy halott nő kívánsága című regényeivel. Első sikerét a Ninon meséi megjelenésével aratta (1864), melyet nemsokára a Claude vallomása (1865) című, önéletrajzi ihletésű regénye követett, melyben már határozott körvonalakban kezdett naturalista egyénisége kibontakozni. A Thérèse Raquin-ben (1867) és a Madeleine Férat-ban (1868) már realisztikus nyíltsággal látjuk patologikus tüneteket elemezni.

A Rougon-Macquart család című regényciklusa

Rougonék szerencséje (La Fortune des Rougon, 1869–1870)
A hajsza (La Curée, 1871)
Párizs gyomra (Le Ventre de Paris, 1873)
Plassans meghódítása (La Conquête de Plassans, 1874)
Mouret abbé vétke (La Faute de l’abbé Mouret, 1875)
A kegyelmes úr (Son Excellence Eugène Rougon, 1876)
A Patkányfogó (L’Assommoir, 1877)
Szerelem (Une page d’amour, 1878)
Nana (Nana, 1880)
Tisztes úriház (Pot-Bouille, 1882–1883)
A Hölgyek öröme (Au Bonheur des Dames, 1883)
Életöröm (La Joie de vivre, 1884–1885)
Germinal (Germinal, 1885)
A mestermű (L’Œuvre, 1886)
A föld (La Terre, 1887)
Az álom (Le Rêve, 1889)
Állat az emberben (La Bête humaine, 1890)
A pénz (L’Argent, 1891)
Az összeomlás (La Débâcle, 1892)
Pascal doktor (Le Docteur Pascal, 1893)

A Rougon-Macquart sorozatot befejezve, híre és tekintélye már túlterjedt a francia határokon. Készült már antiklerikális regényciklusára, a Három városra és alighanem azt is tervezte, hogy ezután majd a nagy erényekről ír tetralógiát, a Négy evangéliumot. E készülődések közepette történt az a nagy igazságtalanság, amely indulatos harcra szólította az állam, a hivatalok, a katonaság ellen. Ő volt a mindent vállaló legfőbb tiltakozó, de mellette Anatole France is, s az akkor még egész fiatal Romain Rolland is mindent vállalva állt ki az igazság érdekében. 1894-ben elkövetkezett a Dreyfus-per. Alfred Dreyfus vezérkari kapitány volt. Egy hadügyminisztériumból eltűnt fontos iratot a titkosszolgálat a német hadügyminisztériumban fedezett fel, és értesítette a francia katonai hatóságokat. Azon az éjszakán, amikor vélhetőleg eltűnt az irat, többek között Dreyfus is szolgálatban volt. Hazaárulási pert kellett indítani, és abból a tényből, hogy a kapitány zsidó, a hatóságok úgy ítélték meg, hogy ez „valószínűsíti”, csakis ő lehetett a bűnös. Tehát bíróság elé állították. Ő ugyan váltig tagadta, hogy köze lenne a vád tárgyához, egyéb bizonyíték híján ezt a valószínűséget tekintették bizonyítéknak és a vádlottat gyarmati száműzetésre és kényszermunkára ítélték. Ebből országos ügy lett. Az antiszemiták egyszeriben minden zsidót hazaárulónak bélyegeztek. A minisztérium és a hadvezetőség a „hadsereg becsületének védelmében” ragaszkodott az elítéléshez. A haladó szelleműek felháborodottan tiltakoztak. Évekig tartó összecsapások következtek, utcai verekedések, társasági vitatkozások, irodalmi küzdelmek kezdődtek.

Zola pedig az igazság nevében a tiltakozók élére állt. Előbb néhány cikkben fejtette ki nézetét, majd Vádolok! (J’accuse!) címmel vezércikkben fejtette ki bizonyosságát a hivatalok, a minisztériumok, a hadvezetés bűnösségéről. Vádirat volt ez az ártatlanul elítélt érdekében. Franciaországban botrányt, izgalmat, felháborodást és lelkesedést keltett, hamarosan világszenzáció lett. Zolát természetesen hivatalosan megvádolták. A büntetőper felkavarta a francia társadalmat. Nem volt kétséges az elítéltetés. A biztos börtönbüntetés elől Zola elmenekült. Angliában várta ki, amíg az igazság kiderül. Ez végül is kiderült. Újabb értesülésekből nyilvánvaló lett, hogy azt az okiratot azon az éjszakán egy Magyarországról elszármazott előkelő származású, Ferdinand Esterhazy nevű francia vezérkari tiszt emelte el, és egy Henry nevű törzstiszt közbenjárásával juttatta el a német hadügyminisztériumba. Amikor a hír kipattant, Henry öngyilkos lett, Esterházy pedig úgy eltűnt, hogy nyomára se lehetett bukkanni. Természetesen az ügyeket újra kellett tárgyalni. Zola hazajöhetett, Dreyfust szabadon engedték és megkezdődött rehabilitálása. De 1906-ig tartott a teljes jóvátétel. Magasabb ranggal vették vissza a hadsereghez, majd az első világháború kitörése (1914) idején már tábornok volt. Ilyen magas rangú nyugdíjasként 1935-ben halt meg. De Zola már a rehabilitációt sem érte meg. 1902-ben egy éjszaka a kályhából kiáradó széngáz feleségével együtt megölte.