Vuk megmozdult. Az éhség karmai mintha tüzesek lettek volna, és Tás felől ingerlő, meleg illatot lehelt a szél. A kisróka remegett az izgalomtól. Élő egérrel, vakonddal már játszva elbánt volna, de Tás túlságosan nagy volt. Elindult, megállt, újból elindult, és a végén nyüszítve, sírva fakadt.
– Egyedül vagyok… kicsi vagyok… éhes vagyok… – vakogta halkan, aztán mind hangosabban: – Egyedül vagyok… kicsi vagyok… mit kell tennem? Éhes vagyok! – Ekkor egy mély hang kiáltott vissza a dombról, hol sötét volt, és nagy fenyők sóhajtoztak:
– Ki fia vagy odalent, kis vérem?
– Kag fia vagyok… és még kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának!
Az idegen róka elindult a sásban, mely szétnyílt előtte, és nem csinált nagyobb zajt, mint a sóhajtás.
– Gyere felém, Vuk, Kag fia – szólt még halkan. Vuk elindult az idegen felé, de mert éhes volt, fájt a szíve Tásért, kit otthagyott. Ekkor kigyúlt felette két élő lámpás, két titokzatos rókaszem, és az idegen végigszaglászta Vukot, a remegő kisrókát.
– Hát te hogy menekültél meg? – kérdezte.
– Én nem menekültem – szipogott Vuk –, engem az anyám hozott ide, hogy várjak rá, de nem jön… Ebből aztán megtudhatta Karak, a magányos róka, hogy Vuk még nem tudja, hogy a nagy tölgyfa tövében már csak halottak vannak.
„Ráér még megtudni” – gondolta Karak, és fennhangon azt mondta:
– Iny, az anyád nem jöhet érted. Engem küldött. Az én nevem Karak, és rokonod vagyok. Velem kell jönnöd. Tudsz jól járni?
– Messze még nem voltam, de azért jól tudok járni!
– Akkor hát menjünk – indult előre Karak, de Vuk nem mozdult.
– Nem értetted? Indulj, mert megrázlak! Vuk ismét szipogni kezdett:
– És… és Tást itt hagyjuk?
– Miféle Tást? Hol van? – mérgelődött Karak, aki azt hitte, valami gyermekmeséről van szó..
– Valami dörgött a víz felett – magyarázta Vuk lelkendezve –, és Tás odaesett mellém. Most is érzem a szagát – és a nedves kis rókaorr pontosan mutatta az irányt.
Karak is beleszimatolt a mozdulatlan levegőbe, de nem érzett semmit.
– Érzed a fenét! – morgott Karak. – Az én orrom sincs fából…
– De érzem – makacskodott Vuk, ki nagyon éhes volt. – Meg is mutatom.
Karak türelmetlen lett:
– Hát mutasd. De ha csak a helye lesz ott, elverlek, azt előre mondom.
Vuk apró lábai szorgalmasan zörögtek a tavalyi sáson, és Karak nagyokat lépett utána. Nemsokára Karak is felkapta fejét. Szellő mozdult, melyben benne volt Tás illata. Megcsóválta fejét, és magában beszélt:
“Az öreg Vuk vére! Még ki sem látszik az idei fűből, és ilyen orrt… Karak, vén róka… kincset kaptál, úgy vigyázz rá… “
– Megállj, fiam – szólt aztán. – Hiszen már a dombtetőn éreztem Tás illatát, csak az orrod akartam próbára tenni. Látom, jó orrod lesz, de most engedj előre. Hátha elrepül előled. Tás azonban már nem repült. Pár perce múlhatott ki. Úgy látszik, nemcsak a szárnyába kapott a sörétekből. Még meleg volt.
Karak is éhes volt, de nem feledkezett meg Vukról sem, akinek jó darabokat adott, és csodálkozott a kisróka hatalmas étvágyán. Unka népe zengve muzsikált, a tó felett surrogva jártak a denevérek, és a csillagok mélyen a vízbe néztek, hol a saját képük ragyogott kimondhatatlan mélységben. A kacsának már csak a tollai voltak, és Vuk megelégedetten nyalta a szája szélét. Karak szagát megszokta, és mivel jóllakott, régi ismerősnek találta. Karak nyújtózkodott.
– Most már aztán indulunk. Éhes voltál, megetettelek, mennünk kell, mert messze lakom,és még más dolgom is van.
Vuk apró lábai ötöt is léptek, amíg Karak egyet. Lassított az öreg róka, és megkérdezte:
– Nem vagy fáradt? Pihenhetünk…
– Nem vagyok – tiltakozott Vuk szuszogva –, de azért pihenhetünk egy kicsit – és lehasalt a domboldalon, amelyen felfelé haladtak, s amelyből itt-ott fehér kődarabok dugták fel fejüket, ragyogva a holdvilágban. Az út felfelé mind meredekebb lett, szaporodott a kő, törpültek a fák, és nagy földiszederbokrokat kellett megkerülni, melyek közt terjedelmes borókabokrok is terpeszkedtek.
– Így nehéz menni Vuknak – szuszogta.
– Hát hogyan szeretsz menni? – mosolygott Karak.
– Ha a fejem lefelé van – magyarázta –, nehéz a fejem. Úgy látszik…
A kisróka sohasem járt hegyet, ez pedig elég meredek volt.
– Nem olyan sürgős – hasalt le Karak jószívűen –, nem lakom már messze. Békés, nagy csendesség volt körülöttük. Alattuk feketedett az erdő. Rejtelmesen susogott, és messze valahol a faluban éjfélre szólt a kakas. Talán éppen az, mely szegény Kagot majdnem Vahur torkába csalogatta.
A kisróka felemelte fejét.
– De szép hangja van annak az… izének. Még sohasem hallottam.
Karak nevetett.
– Ha jó leszel, hozok neked olyan izét, de hang nélkül. Ha megfogja a róka Kurrit, mert az a neve, fene tudja, elveszti a hangját. Kag, az apád biztosan vitt nektek ilyen madarat, de az már nem szólt, s így nem ismered a hangját. Piros hús van a fején, és Kata a felesége.
Vuk gondolkozott.
– Azt hiszem, ismerem – szólt –, de én inkább a combját szeretem… meg a mellét is. A fejét nem… – Ezzel magam is így vagyok – mondta Karak –, de azért nem veszünk majd össze. Nincs a lábadban fáradtság?
– Már régen nincs – legénykedett Vuk –, és messze van az a Kurri? – kérdezte, mivel nehéz volt elszakadni a kakashoz fűződő szép gondolatoktól.
– Neked messze – lépdelt előtte Karak. – De most már hazaérünk – szólt, és Vuk minden figyelmeztetés nélkül is tudta, hogy a beszédnek vége. Vuk csendesen osont Karak nyomán. Átcsúsztak egy földiszeder sűrű indái alatt, és amikor kiértek, Vuk előtt ismeretlen világ nyílt ki. Meredek sziklafalon fehérlett a holdfény, és mellettük mélység ásított. Leültek az árnyékban, és figyeltek, mert a rókák törvénye tiltja az elhamarkodott berohanást, még ha saját várukról van is szó.
Mélységes csend volt. Karak megfordult.
– Itt nem tudnál járni, mert még nekem is vigyázni kell. Majd viszlek.
Vuk engedelmesen tartotta hátát, és Karak veszedelmes fogai lágyan átfogták.
Az öreg róka óvatosan ment végig a keskeny párkányon. Vukban meghűlt a vér, olyan mélység felett jártak, de azért elengedte magát, mert tudta, neki egyetlen dolga van most: a mozdulatlanság. Egy helyen vége szakadt az útnak, és odébb egy méterrel folytatódott. Karak szinte átrepült a mélység felett, és Vuk lehunyta szemét, mert feje nekikoccant a sziklának. Amikor kinyitotta, egy hasadékba fordult be Karak, melyet sem alulról, sem felülről nem lehetett látni, és letette Vukot.
– Itthon vagyunk.
Elemzés
A Vuk a Kelénél jóval rövidebb lélegzetű, és sokkal kevesebb szereplővel készült regény, ráadásul itt az ember kizárólag mint ellenség jelenik meg. A háziállatok közül csak a baromfiudvar lakói kapnak szerepet, de ők is csupán a rókák zsákmányaként, a kutyák pedig – hát eléggé pipogya szolganép.
A Vuk történetét valószínűleg fölösleges bemutatni, hiszen nemzedékek izgulták végig Dargay Attila rajzfilmjét. Az adaptáció nagyjából hűen követi a regény cselekményét, csupán elhagyja a könyv elején kegyetlen részletességgel taglalt rókalyuki vérengzést, valamint az is különbség, hogy a vadász udvarából kiszabadított rókalány valójában Vuk testvére, akiről kiderül, hogy szintén megmenekült.
A könyv végén a testvérek útjai elválnak, mindketten párt találnak maguknak. A rajzfilmet színesítő részeg libák a könyvben nem szerepelnek, de a dialógusokban sokszor egy az egyben a regény lapjairól idéztek.
A regényben szereplő állatokat, akik mélységesen megvetik az ember szolgálatába szegődött társaikat, ugyanúgy a Törvény vezérli, amelyet ezúttal csak a vadon élők szemszögéből ismerünk meg.
